Nottingham with my eyes

A kalandos kimerítő este után még beszélgettem egy csomót a magyar sráccal, igyekeztem átadni neki a tudásomat mind a munkakeresést, mind a nottingham-ieket, sőt az angolokat illetően, a helyeket és élményeket, a ház rejtelmeit külön részletezve. Mivel az adrenalin szintem az egekben volt, még facebookozni is leültem, majd egy idő után ágyba parancsoltam magam összekuporodva kabátban, remélve, hogy senki nem barmolja szét a cuccaimat azok után, hogy mondtam James apukájának, hogy Patryk ezúttal az angol srác biciklijét vitte el kérdezés nélkül, tulképp ellopta. Emiatt kicsit szégyelltem magam, de nagyon mérges voltam, és ha már nincs jó kiállásom kellett valami nyomaték, ami gondolom Jameshez már nem jutott el, Pjotr viszont hallotta, akitől azzal búcsúztam remélve, hogy nem futunk többet össze este a konyhában, hogy sajnálom, hogy így lett vége, és enyhén könnybelábadt szemmel azt mondta ő is. Gondolom be volt szarva, hogy most mi lesz.  Így sikerült eljátszanom a bizalmat a főbérlőnél is, és lejáratni magam továbbra is üres zsebbel.

Reggel mivel meg akartam mutatni a magyar srácnak a lejárt kajás szuperolcsó diszkontot, ezért addig segítettek húzni a bőröndömet, majd mivel aznap zárva volt a belvárosig. Utána egyedül ügyeskedtem keresztül a városon a 30kg-s bőrönddel, a táskámmal és egy zacskóval, amit még integrálni kellett volna valamelyik csomagomba. A lépcsősoron elég nyomin sikerült előadnom a szőkét, páran szánakozóan elmentek mellettem, majd a lépcső alján cigiző két srác közül az egyik megkérdezte egy félmosoly kíséretében, hogy segítsen-e. Odajött, és mondta magyarul, hogy hát nem épp könnyű... majd a lépcső alján válaszoltam, hogy köszönöm, magyarul. Ezután vagy másfél percig szedegették az állukat. Majd mivel rájöttem, hogy még ráérek megkérdeztem szerintük beleférek-e a 32kgba (28 volt a reptéri mérleg szerint), és kiderült, hogy ők is azzal a busszal mennek fel várost nézni, 2 hónapja voltak kint valami gyárban. A buszon előkaptam a kis húst nem látott virslimet a főtt kukoricával, amihez nem volt kanalam... elég proli volt, de éhes voltam és kizsigerelt, így elkezdtem a tetővel enni. Olvasgattam, aludtam, de a busz 1 óra helyett fél6ra ért be Londonba, így nem kellett csomagmegőrzőn gondolkodnom és azon, mit nézzek meg, sprintelhettem a másik buszhoz. Persze azért jó magyar virtus szerint még megpróbáltam visszakérni a pénzt, mert azért több, mint kétszer annyi idő alatt ért fel a busz, de csak egy visszaküldendő papírt kaptam, a másik buszmegállót meg nem találtam. Kérdezgettem embereket, nem tudják-e, de senki nem helyi volt, 5 percem volt a reptéri busz indulásáig, és buszmegálló sehol. Egy lengyel srác meg elkezdett velem szórakozni, azt hittem megverem, éppen pont nagyon elegem volt a lengyelekből aznap. Aztán egy pasi végül megmutatta, odaloholtam, kérdeztem a sofőrt jóra szállok-e, behajítottam a cuccom, felszálltam, csukta az ajtót, és mentünk. Ez is eléggé ki volt számolva, ráadásul a reptéren valahogy keresztül mentem majdnem a check-inig poggyászleadás nélkül, és senki sem szólt. Aztán megint rohantam, izgultam, de végül meglett, felszálltam, lerogytam, és elkezdtem lefejteni magamról a flesleges ruharétegeket, mert a bőröndbe még fért volna 4 kiló, amit azóta is bánok, hogy nem tömtem meg, habár fizikailag már nagyon szűkösen fért volna csak. Meg szerintem a kéziben így is több volt, de trükkösen mutattam, így le se mérték, be se próbálták sehova.

Hazafelé úton végig egy nyíregyházi 50 körüli kőművessel beszélgettem. Jó volt magyarul beszélgetni, hazajönni is, még ha nagy rohanásba csöppentem is. Mikor kijöttem anyuék már ott vártak. A csomagkiadónál viszont korábban elég nehezen viseltem vmi táncos nyertes magyar tinilánykákat, iszonyat fáradt voltam, ők meg csak vinnyogtak. De túljutottam, közel otthonhoz, kaptam inni-enni gyorssegélyként, majd Péter hazavitt. Csak gyorsan összefoglaltam nekik az utolsó napokat, amiből anya is kimaradt, majd mentem aludni. Másnap bementünk Mamához, aludtam kicsit, szervezkedtem a felvételis könyvekkel kis sikerrel, és elkezdtem olvasni. Természetesen nem végeztem az olvasással, ahogy a többiek sem. Ez a gyorsolvasás még egy sokk volt az agyamnak a lelki és testi megterhelés után az átállás közepedte, mégis nekem lett a legjobb a csoportból a felvételi pontszámom. Következő hét elején szakdolgozat védésem volt, amihez még előtte való nap kaptam meg a bírálatot, de rendesek voltak, 5-ös lett, és valószínűleg nemzetközi publikáció lesz a dolgozatomból. Feltéve ha sikerül végre egyeztetni a tanárnővel.

Ezután jöhetett egy kis szusszanás, majd az agyatlan tanulás az államvizsgára, amitől fostam, mint állat, szarrá tanultam magam, (szerintem még semmire se tanultam ennyit, mert féltem a tanszékvezető haragjától) és az aznapi feletek közül még ki is emelték, hogy az enyém lett az egyik legjobb. Nagy elismerés, nagy megkönnyebbülés, és teljes vákuum az agyamban mintegy 2 hónapig.

Ezután jött a negyedévesek búcsúztatója, ahol pedig kaptam egy kis ajándékcsomagot a seniorságért, amin őszintén meglepődtem, de azért valahol szintén nagyon jól esett, szóval jöttek az elismerések is azért jócskán így suli végére, de úgy érzem ráfért egy kis táp az önbizalmamra, most már egészen gyakran tudok úgy viselkedni, mint bárki más.

Így zárult tehát 3,5 hónapos nottingham-i kalandom. Visszatekintve nagyon vegyes volt, örülök, hogy kimentem, megérte, kicsit talán meg is erősített a rengeteg szakmai tapasztalat megszerzése mellett, habár szociálisan szerintem még soha nem voltam annyira inaktív, mint ezekben a hónapokban.

Kapcsolattartási szempontból Kirsty már az első levélre nem írt vissza, Kat írt nekem, de mikor meghívtam őket 2.-ik levélben nem válaszolt, viszont a gyakvezem Claire nagy lelkesen ír nekem olykor egy-egy hosszabb levelet, csak vele meg a kor és élethelyzetbeli különbség miatt (53) annyira nem tudok mit kezdeni, még ha örülök is neki, és tényleg nagyon kedvelem.

Mikor hazaértem a táborból hulla fáradt voltam, és csak egy kiadós alvásra vágytam. Ehelyett bementem a városba cuccostól, és kiváltottam a biciklit a kauciómból, eléggé fájt, átadtam Lillának, aki aznap törte el a sajátját, és kiderült, hogy életveszélyes, így Rinzing rögtön tovább is passzolta neki, hogy használhatja. Mondta, hogy nincs ideje eljönni velem a fiúkhoz a pénzért, de amúgy sem akartam ezzel zargatni. Még beültünk egy sütire, aztán mentem 5-kor vissza, mikor már hazaértek a fiúk. Patrykot pont elkaptam a kapuban, amint James bicikliét "kölcsönvéve" indul valahova. Kérdeztem, megvan-e a pénz, mondta, hogy nincs még, most megy be a városba egy barátjához, aztán jön max. 1 óra múlva. Én addig beültem Pjotrral beszélgetni, aki főzött nekem egyet a saját teámból (kisajátították és felfalták a félretett kajánkat, úgy gondolták az már az övék a zacskóban, ha mi elmentünk. Még 1-2 napot várhattak volna, míg én is elmegyek, úgyis nekik adtam volna).

Én mentem volna Kat koncertjére búcsúzás és kikapcsolódásként a nagy út előtt (Pjotrék meg beszívva akartak bemenni a városba röhögni az embereken, Patryk épp beszerző körútra ment), de csak telt-múlt az idő, kezdtem kérdezgetni Pjotrt, hogy merre lehet patryk, mikor jön, hozza-e a pénzt. Előadta, hogy neki sincs, nem tudja mikor jön... aztán egy telefonos kiabálás után kijelentette, hogy Patryk nem fog jönni, és ő sem tud vagy akar fizetni. (Mindezt azután, hogy délután már olyanokat mesélt, hogy a volt barátnője terhes, és melyik hogy tervezi a továbbiakat.) Itt egyszerre lett úrrá rajtam a düh, a tehetetlenség és a kétségbeesés. Nem tudtam mit csináljak. Sarokba voltam szorítva, Jamesnek nem nagyon akartam szólni, mert mégiscsak ciki volt, hogy kedden kijelentkeztem úgy, hogy a többi napot visszafizette, és még pénteken ott lebzseltem, mikor ő már azt hitte hazarepültem, bizonyítékom nem volt, nyomatékom se sok, hiszen talán Pjotr Csengéért még tett volna valamit, de értem ugyan minek, és ha megúszhatták hát meg is úszták. Próbáltam telefonálni, hívni a magyar ismerősöket, hogy segítsenek alahogy, azt mondták hívjam a rendőrséget, de annak semmi értelmét nem láttam, szintén bizonyíték híján, 1 hét után, kölcsön biciklivel és másnapi hazaindulással... és azt mondták nem is tudnak átjönni a fiúk sem nyomatékként. Reménytelennek és elveszettnek éreztem magam, amikor jöttek Jamesnek a szülei, és a magyar srácok, akik kivették a szobámat. A magyar szó kicsit megnyugtatott, sőleg, hogy egyikük ógy indított, hogy ki az, mutasd, megverjük :D. Persze aztán nem lett belőle semmi. :( Az utolsó pénzemmel még felhívtam Lillát, hogy alhatok-e náluk, mert korábban végszükség esetére felajánlotta, de végül Csenge akkor épp üres szobájában aludtam, a magyar srác szomszédságában, várva a reggelt és a hazaindulást.

James apukája hihetetlenül kedves volt a bicikliügyet illetően, elrakta a bizonylatot a 100fontról, felíratta a telefonszámomat, és megnyugtatott, hogy Jamie (:D) majd biztosan kigondol valamit, levonja az összeget a fiúk kauciójából. Aztán nem lett semmi a dolgoból. James nem hívott, és még a Rinzinggel együtt megfogalmazott mailemre sem reagált még csak annyit sem, hogy nem érdekli. Persze Csenge is mondogatta folyamatosan, hogy kifizeti a felét, mert szerinte így fer, mert akár az övé is lehetett volna, egészen addig, míg 22 alkalomból 22.xre azt mondtam, hogy rendben a korábbi elutasítások után. Azóta csend van az ügyről, nem is hív, semmire nem válaszol, pedig istenbizony nem a pénzt akarnám elkérni tőle, csak gondoltam megkérdezem mi van vele :D.

Szóval rettentően befürödtem ezzel a bicikliüggyel, és nem is a pénztárcámat sérülés fájt a legjobban, habár az is elég rosszul esett, de az a kiszolgáltatottság, és a bizalomvesztés az emberekben, a sok agyalás, várakozás, reménykedés, a beletörődés és a kihasználtság érzése. Pfuj. Ezután volt is egy kisebb megingásom, hogy kevésbé leszek naiv, kihasználható, segítőkész és egyebek, de aztán rájöttem, hogy ezzel egy egészen komoly rész veszne ki belőlem, így elvetettem ezt a gondolatot, és próbálok éberebb lenni, ámde még önmagam.

Szerda reggel, halál sápadtan, ámde teljes menetfelszerelésben kis késéssel beértem a suliba, összecuccoltunk, és már indult is a kisbusz a táborba. A kint létem egyetlen meleg fél hetében sikerült táboroznunk, viszont mivel már bepakoltam a rövidnadrágomat a bőrönd aljára, mondván ha eddig nem kellett eztán sem lesz rá szükségem hosszúnadrágban és bélelt bakancsban szívtam végig a 30C-ot a meleg kisbuszban. Jonathan (a folyton beszélő és kérdezgető enyhén idegesítő, de szerintem cuki igazi okoskafejű gyerek) meg is kérdezte, hogy de te miért hosszúnadrágban vagy? És mivel láttam, ahogy dolgoznak a fogaskerekek, és mondta, hogy dehát nyár van, nyaralni megyünk... azt bírtam kiszürcsölni a fogaim között, erőlködve, hogy ne legyen agresszív kismalacos, hogy mert nincs melegem.

A tábor a Peak District nemzeti park egy kis falujában volt, egy nagyobb, bérelhető házban. A táj gyönyörű volt, minden nyugodt volt és a gyerekeken is egészen más hangulat lett úrrá mellőzve az iskola falait és az egyenruhát. Habár a Lacis buxton-i kirándulás miatt ismerős volt a táj és a települések, az első napon még elég félszeg voltam, és a végére el is fáradtam. Teljesen új volt a szituáció, a nyaralási szokások, a szűntelen angol beszéd 0-24-ben, fáradt is voltam és levitte a huzat a fejemet.

Habár a napokat nem tudom felsorolni egészen sok helyen jártunk, voltunk szamárparkban, ahova az öreg, rossz bánásmódban részesülő szamarakat vitték és simogathatóra szelidítették és felhízlalták, voltunk libegőzni, amin az egyik asszisztens olyan pánikrohamot kapott, hogy a személyzet több tagja kellett, hogy kicsit megnyugtassa, voltunk rengeteg játszótéren és kávézóban, ajándékboltban és sétálós programon. Olyan volt, mint a kimenőnapok a suliban, csak 3 napig tartott folyamatosan. Mindenhol megálltunk enni, vagy inni valamit, sok helyen nem néztünk meg mindent, csak bekukkantottunk, de a rengeteg evés és jaj, felelősségérzés mellett nagyon jól éreztem magam.

Esténként miután a gyerekek lefeküdtek a személyzet is lazított, sztorikat meséltek és beszélgettek egy kis ital és rágcsa mellett. Na és a fürdetés... első nap nem nagyon volt részem benne, de második nap én is segítettem a fiúk mellett. Hát ennyi 15 éves kukit egy rakáson a többségnél minden szégyenlősséget mellőzve :O... én jobban zavarban voltam, mint ők szerintem. A második nap második felére, mikor már tudtam kinek mit szabad, mire kell figyelni egészen belejöttem a tanár szerepbe, az angol is jobban ment így, hogy nem kellett folyton váltani a nyelveket... szóval összességében iszonyatosan fáradtan de nagyon jó kedvűen, élményekkel tele értem vissza Nottinghambe a táborból.

Ja és ami kimaradt, hogy utolsó nap elmentünk Daniellel charity shopba, és kaptam a gyakorlatvezetőmtől egy szép inget :O

Természetesen másnap, amint találkoztam Rinzinggel, elmondtam neki, hogy kölcsönadtam a biciklijét, és összetörték, amitől nyilvánvalóan nem volt boldog, de csak annyit mondott, hogy ő nem adta volna kölcsön a kölcsönkapott biciklit. Amiben nyilván igaza van, de ha a lakótársam kéri... úgy éreztem nem mondhatok nemet, főleg hogy ennyire Csenge pártfogását élvezték, az utóbbi időben úgy éreztem mindig még miattuk is mérges rám. Úgy érezte nem vagyok elég nyitott és kedves, mint az elején... A bicikli ügyre mindig kaptunk egy eltusoló, kitérő választ, ahányszor beszélni próbáltunk róla. Aznap ebédszünetben Csenge képei voltak terítéken, nagyon jók lettek azok is, egy színes esernyős sorozat, ami valóban inkább történet volt, mint egy előnyös arcképsorozat, persze természetesen tökéletes minőségű képekkel. Rinzinggel délután beadtuk a biciklit a szervízbe, ahol közölték, hogy Patryk kis kalandja 100fomtba fog fájni, ami 2 használt bicikli ára, de mivel nem volt mit tenni vállaltam. Rinzing mondta, hogy semmiképp sem szeretné, ha én fizetném. Én sem szerettem volna fizetni, Patryk dolga lett volna, de neki látszólag és ténylegesen sem állt esze ágában sem ezt megtenni, de Rinzingnek meg aztán igazán nem volt köze a balesethez, rendes volt tőle, hogy egyáltalán kölcsönadta nekünk. Ja, és a legszebb, hogy azért csak az én biciklimet kérték el, mert a másik nem működött nekik elég jól. Csenge és Rinzing ezután folytatták a fotósorozatot, én viszont elígérkeztem Kirstynek, hogy megnézem vele a főtemplomot Nottinghamben, ahova ő is járt kiskorában. Elég rosszul jött ki, mert erről teljesen elfeledkeztem, és mondtam Rinzingnek, hogy mivel jobban vagyok most már tényleg tudok asszisztenskedni a fotózásán, de aztán eszembe jutott a Kirstys program, amire meg már egy hete elígérkeztem, amikor Kirsty szembesült vele, hogy ezt az érkezésem utáni héten ígérte meg, hogy megmutatja, és már megyünk is el. Szóval a nagy csorbakiköszörülési kísérletemből csak az lett, hogy valószínűleg még lejjebb ástam magam a szemében.:(

Furcsa volt Kirstvel találkozni sulin kívül is. Örültem, hogy összejött, még ha elég rosszkor is, de mellette mindig úgy éreztem magam, mint egy haver kistesója. Megmutatta a templomot, kicsit mesélt róla, azt, amibe már korábban anyával is benéztünk, csak nem mertünk körbenézni rendesen az épp próbáló kórus miatt. Utána beültünk egy bárba a színház oldalában, meghívott Kirsty egy elmaradt szülinapi ale-re. (Ez mennyire hiányzik... lehet horror áron volt, de nagyon finom volt.) Megérkezett a barátnője Sophia is, akinél az előző lányok laktak. Ő egyből azonosított Kingával, mint visszahúzódó, az angolt törő leányt, de Kirsty megvédett h de nem iiis. Elbeszélgettünk, és előjött, hogy Kirstynek milyen durva ügyei voltak, idősebb pasik, verekedések, majdnem kicsapták az egyházi suliból... és erre mivel másra nem tartották alkalmasnak elvégeztettek vele egy gyerekfelvigyázós sulit, aztán meglepődtek, hogy valaki alkalmazta. Nem semmi, pedig nagyon jó volt a munkájában, én végig felnéztem rá. Jól foglalkozott a gyerekekkel, mindenkivel szintjének megfelelően, odafigyelve, a tanár keze alá dolgozva és figyelembevéve minden apró szabályt. Na mindegy, kis ízelítőt kaptam a fura kifelé szívatós de mély barátságukból a picit cicababás talán indiai Sophiával. Tényleg csak egy ital volt, elbúcsúztunk, és hívtam Rinzinget, hogy fotóznak-e még 8 fele. Elsétáltam hozzájuk, és pár kép erejéig még asszisztáltam nekik, aztán mentünk haza kb 10-re, én még pakolni a bőröndöt.

Kedd. Még az adminisztrációt is aznap végeztük, rohangáltam a régi osztályom, új osztályom, igazgató és Csenge között egész nap. Csenge aznap előbb elment, és nagyon zavarta, hogy mindenem megvan, mindent aláírattam (mint később kiderült a dolgok 2/3-át nem, vagy csak otthagytam...), meg az is, hogy miket kaptam az osztályomtól.

Búcsúbulit tartottak nekem az osztályban, nagyon meghatódtam. Elkértek a kicsiktől az utolsó napom délutánján, és az egész délután tananyagba integráltan arról szólt, hogy én elmegyek. 8) Felmentem, mondták, hogy megyek, kerestek rólam képet, korábban sütöttek sütit, amiket együtt kidíszítettünk, volt játék lent a nagyteremben, szembekötősdi, meg kellett találni a képem és az orromra ragasztani egy piros pontot csukott szemmel, székfoglaló karikákkal, megettük a sütiket és ajándékokat is kaptam. Előző estéken én is készítettem nekik egy képet, mivel rajzolni nem tudok egy színes feliratot, és írtam is bele üzenetet, meg adtam egy zacskó Cadburyt. Nagyon jól esett, hogy gondoltak rám, befogadtak, de kicsit fura volt, hogy próbáltam ki is vonni magam a dologból, hogy ne legyen olyan rossz eljönni, de azért volt, h a könnyek környékeztek...

Suli után rohantunk takarítani, kb 1 óránk volt a szobára, konyhára, összepakolásra, mindenre, mert aztán jött James, a főbérlőnk átvenni a szobákat, hiszen Csenge másnap repült haza, én meg mentem táboroztatni. Elintéztem közben a fiúkkal, hogy átviszem majd szerda reggel hozzájuk a bőröndöt, és még mivel a biciklis pénzért visszajövök, akkor náluk is alszom még pénteken, mert csak szombaton megy a gépem. James rendesen számolt, visszaadta a kauciót ás még névjegykártyát is adott, ha később szükségünk lenne rá. Aztán nekiugrottunk Rinzing ajándékát legyártani, de nem jutottunk semmire, mert fáradtak voltunk és nem volt alapanyagunk sem, mert Csenge a Rinzingnek vásárolt kártyát véletlenül kidobta a szemétbe a suliban. Végül az osztályának szánt kártyát áldozta be.

Délutánra Kirsty kölcsönadott egy barbecuet, hogy ne a villanytűzhely fölé tartott villán kelljen sütnöm a pillecukrot, kipróbálhassam rendesen is. Erre fel meghívtam hozzánk, hogy süssünk együtt úgyis olyan sok van, de szerencsére nem jött össze neki a pakolás, meg apukája miatt (hozzáteszem még fiatalabb is, mint én 2 hónappal, csak akkora rocker állat, hogy 25nek néz ki legalább). Jobb is volt, mert Rinzinggel meg egyeztettünk egy búcsútalálkozót, hogy odaadhassuk neki a csokit és a képeslapot, amit egyfajta köszönetnek szántunk a sok segítségért. Sétáltunk, majd Lillával beültünk egyet sörözni. Egészen jól éreztem magam, habár Lilla érkeztével még jobban éreztem, hogy kilógok közülük, nem vagyok eléggé elrugaszkodott művészlélek, aki az egyszerű szépségeket kedveli. Most Csenge volt, aki siettette az eseményeket mert a fiúktól is el akart búcsúzni, így nagy nehezen elköszönve kb. rohantunk haza. Kiderült, hogy Csenge el sem tudta küldeni a fiúknak az smst, amit akart, és teljesen kibukott, mikor hazaérve a zárt ajtajuk fogadta, mert azt gondolta így már nem tud elbúcsúzni tőlük, (neki ez volt az utolsó estéje), pedig még borozást is ígért neki... és miért nem siettünk, és biztos alszanak, mert másnap reggel dolgoznak, erre betoppantak a fiúk. Röhögve, hangosan megérkeztek azzal a kérdéssel, hogy hol a bor. Nagy elbúcsúzásképp ettünk pár falatot, és Pjotrtól kaptunk pár használhatatlan lengyel cuccot, és Csengének írtak valamit lengyelül a párnájára, amit nem szótárazott ki, azonban a reptéren kidobta a kukába, mint szép emléket, mert nem fért be a táskájába. :D Én ezt azóta is sajnálom, esz a fene, hogy mit írhattak rá. Meg az összes papírt is kihajította, amit kaptunk, hasonló okokból kifolyólag.

Szombaton elmentünk Csengével egy végső bevásárlásra hazaindulás előtt. Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy a turkálókon szocializálódott ember halála a charity shop. Ezúttal meghaladva az eddigieket 4 szoknyával, két ruhával és egy pólóval, meg egy gyönyörű táskával tértem haza, és a kedves néni az egyik drágább ruhát ingyen adta. Vééég. Aztán mondta, hogy legközelebb már Csengéé lesz a kedvezmény. Voltunk még egy fontosban, tea és ajándékboltban és persze a Primarkban, ahol amióta a lányokkal voltam nem vásároltam, mert már se 1 fontos, se szuper cuccok nem voltak. Habár még búcsúzóul egy akár esküvőre is felvehető ruhát azért még újítottam hozzá.

No de a lényeg a vasárnap. Megbeszéltük Rinzinggel, hogy találkozunk, és ezúttal Csengéről készít képeket. Én nagyon vaciláltam, mert sehogy sem álltam a papírmunkával, de mentem volna, közben megint kajálást tervezett Rinzing a végére, amire nem akartam költeni, ráadásul a legutóbbi túlméretezett vásárlás miatt rengeteg kajánk volt, amit még fel kellett volna ennünk. Erre elklszülünk, Csenge tolja ki a bicikliket, majd égtelen ordítással rohan föl az emeletre. Kiderült, hogy Patryk az este kölcsönkért biciklit tönkretette, az egész hátsó része letört, így az egész hátsó váltót és a láncot is cserélni kellett rajta. Mivel ezt nem voltunk képesek elmondani azonnal Rinzingnek, mint tulajdonosnak, és reménykedtünk benne, hogy Patryk azon nyomban elviszi megjavíttatni, és csak utólag már a kiköszörült csorbáról kell tudomást szereznie, amúgy se voltam a legjobban, felhívtam Rinzinget, hogy ne haragudjon, nem tudok menni, mert beteg vagyok. Így míg ők jól szórakoztak és fotóztak én otthon ettem a kefét, hogy mi a helyzet a biciklivel, és közben próbáltam tervezetet írni. Hát nem voltam túl hatékony, mit ne mondjak. Közben a fiúk elmentek valahova, és mikor visszajöttek Patryk azt mondta vasárnap zárva volt a bolt, de majd vesz hozzá alkatrészt és megszereli. Persze közben azért elmentek focizni... Hihetetlen.

Mikor Csenge visszajött, mesélte, hogy milyen jó volt, én meg vagy 20x elmondtam Patryknak, hogy csináljon valamit. Olyan idióta sztorit adtak elő hozzá, hogy jött hazafelé, és egy néger srác egyszercsak meglökte, neki valami üzletnek. Persze semmi esésnyom, vagy hasonló. Valószínűleg részeg volt és lepadkázta. Később Csenge kérdezte Pjotrot is, aki nem is emlékezett az egészre, és egészen egyszerűen kivonta magát az egészből. Azt mondta majd kifizeti, de nekem volt ezzel kapcsolatban egy rossz érzésem, közben folyton azt mondogatták mennyire nincs pénzük, és hogy hétfőn nem tudnak szervízbe menni, mert kezdenek az új, frissen szerzett munkahelyükön, és amúgy is inkább ő csinálná meg, minek visszük szervízbe... ááá, még mindig ideges vagyok, mikor eszembe jut. És a legszebb, hogy jópofiztak továbbra is.

Kis szösszenet, még annak idején leírva:

Tegnap ismét a teljes kiborulásig jutottam. A nap nem volt a legjobb, megint nem tökéletesen értettem, amit kérnek, nehezebben ment picit az angol, ráadásul délután ahelyett, hogy a Rinzinges zenén ücsörögtem volna, kiküldtek az udvarra 2 gyerekkel, akik közül az egyik elkezdett kiakadni, h odébb akarom küldeni, a másik meg sírni kezdett, minek következtében elkezdte tépni a hajam és jól megharapdált. A pedagóiai érzékem teljes bukását éreztem, habár a többiek igyekeztek azzal vígasztalni, hogy nem lett volna szabad egyedülhagyniuk olyan gyerekekkel, akiket nem ismerek, és annak ellenére, hogy igazuk van, mégiscsak kéne ennek mennie...

Aztán hazajöttem, és mivel a lengyel fiúkák elhasználták az olajunkat anélkül igyekeztem kolbászt sütni, ami nem volt túl sikeres, odaégettem, közben megérkeztek és a magas kitartóan nyomult tovább Csengére, én közben meg már a szemem előtt láttam erasmusom bukását a vészesen hamar közelgő felvételi miatt, ami miatt szűkösen van meg csak a kellő gyakorlati időm. Ez szerencsére mára rendeződött, de tegnap a kevés alvásra túl sok információ csapott az arcomba a hideg, esős, süvítő szélhez hasonlóan.

Szóval ismét a mából a tegnapba tekintve kezdtem kimerülni, jöttek a papírmunka problémái, az erasmusos adminisztráció, a felvételi, a szakdolgozatvédés, az államvizsga és a hirtelen hazatérés, lezáratlanság nyomasztó érzése, amit igazán nem tudtam jópofizva előadni, csak egy kis alvásra és egyedüllétre vágytam, és ezért is megkaptam a magam beolvasását később.

Persze aztán megoldódott a helyzet, nagy nehezen összeraktam valahogy a papírmunkát, írtam az erasmus koordintronak, aki válaszolt, hogy kicsire nem adunk, nagy meg nem számít, ezerrel intézkedtem mailben, hogy ki tud nekem könyvet kivenni a bárczis könyvtárból, és az hogy jut el hozzám úgy, hogy hazaérkezéstől számítva ne 2, hanem 4 napom legyen a 600oldalt megtanulni, de persze ezt is túlizgultam.

Örültem, hogy sikerült még egy Rinzinges programot összehozni, mert amióta jobban lettünk Csengével, pláne mióta előkerültek a fiúk a minden este nézzünk filmet programjukkal gyengült a Rinzinggel való kapcsolat. Én elkezdtem a tervezeteken izmolni és írogatni őket, míg Csenge egyre jobban hajtott Pjotrra, így tényleg kevesebbet kerestük Rinzinget, és a felvetett találkozók se jöttek össze, még ha többnyire csak a fixálás hiánya miatt is.

Azt kaptam Rinzingtől szülinapomra (kézenfekvő, tőkéletes ajándék), hogy készített rólam fotókat. Ezt festői környezetben, Byron lakhelyén, a Newstead Abbeyben tette. Nagyon jól éreztem magam. Kibuszoztunk, majd egy épp befelé menő pasi elvitt minket a kaputól a házig. Ott bejártuk a kertet, és különböző helyszíneken, különböző pózokban készültek rólam magamhoz képest jobbnál jobb képek. Kicsit furcsa volt a szituáció, mert Csenge is próbált fotózni, de Rinzing állt a jó helyen hozzá és ő mondta folyton, hogy mit csináljak. Igyekeztem figyelni, hogy azért Csenge se érezze rosszul magát, hogy nem kapott annyi figyelmet. De a fotózást és a beszélgetést nagyon élveztem, persze jól el is fáradtam benne. A házba már be sem jutottunk, úgy eltelt az idő, de már a kertért is megérte ellátogatni oda.

A fotózás után még elmentünk egy all you can eat helyre, talán barbecues volt, és halálra ettem magam. Nagyon ki voltam már éhezve egy kis változatos kajára, jó is volt, sokféle is, és magamhoz képest egészen sokat is ettem. De a végén még lehúztam vagy három pohár vizet és egy csomó ideig azzal küzdöttem, hogy ne legyek rosszul. Még kicsit óvatosan sétáltunk a városban, Rinzing kezdett fotózni, de nemsokkal később mind fáradtan hazakullogtunk. Vagyis kullogtunk volna, még a biciklit is tolva a jóllakottságtól, de 2 utcányira belefutottunk ismét a magyarokba, és az unokatesójuk behívott minket egy kávéra. Velük is vagy 2-3 órát jólesően elbeszélgettünk. Cigányok voltak, akik azt mondták, hogy itt legalább csak magyarságuk, nem a cigányságuk miatt vannak a társadalom peremén, legalább normális életszínvonalon tudnak élni, és nevelni a gyerekeiket. Azt mondják Nottinghamben nagyon nem összetartóak a magyarok, még annyira sem, mint otthon, minden a dögöljön meg a más tehene is elven működik. Még egy kis kókuszos likőrrel is megitattak, nehogy elhervadjunk :D, egy kis lányos pia. Beszéltük, hogy keressenek, ha kiadó lakásra vágynak, megmutatom a szobáinkat, és még kis búcsúpartit is emlegettek, amiről tudtuk, hogy egy hétbe ez már nem fog beleférni.

Mindenesetre a nap annyi újat és kellemeset tartalmazott, hogy egészen feldobódtam tőle.:) Kis lendületet is adott a további tervezetíráshoz, a kaja is leüllepedett, és másnap a képeket is megnéztük Rinzinggel, szuperek lettek, azt mondt, ha megszerkesztette őket elküldi.:)

Úgy gondoltam reggel itt az ideje lánynak kinézni, és felvettem a kék, rakott, combközépig érő skótkockás szoknyámat harisnyával meg topánkával, éppenséggel csak a remek angol időjárást nem kalkuláltam bele a számításaimba. Mikor kimentünk a gyerekek elé a buszhoz kristálytisztává vált, hogy ez mennyire rossz döntés is volt, konkrétan maradtam a fal mellett végig, és tűrögettem a szoknyámat, miközben mindenki röhögött. Tényleg nagyon vicces szituáció volt, de már azon gondolkodtam, hogy hazamegyek valami gatyáért, mert ráadásul znap volt a minibuszos, félnapig kint a szélben napunk. Ami feltette a pontot az ire nem is az volt, mikor az egyik gondozó srác, Rosehill James beszólt, h ne a fal mellett álljak, hanem menjek ki középre, hanem mikor Jonathan, az egyik gyerek kérdezgetni kezdte, hogy miért szoknyában vagyok? Miért nem nadrágban? Égett az arcomról a bőőr... ráadásul Asam után küldtek aki egy újabb szökési kísárletként berohant a főbejáraton a személyzeti Wc-be, azt gondolván, hogy onnan majd kiosonhat, és eltűnhet előlünk. Utána mentem, megvártam, míg kimerészkedik a mosdóból, de ahelyett, hogy visszajött volna velem az osztályba, átrohant egy másik Wc-be, ahol elég durva volt, konrétan ezt mondta: Shut the F.ck up, I Don't want to be in this boring sh.t place. Mondta, hogy ne nyúljak hozzá, hagyjam békén, ő csak haza akar menni. Valahogy kiimádkoztam a WC-ből, és már félúton talált minket Claire, aki ordítva, taszigálva visszaindította Asamot az osztályba. (Egy remek pedagógiai probléma Lilinek:P). Utána az osztállyal a National Watersport Centre-be mentünk, ami szelessége ellenére egészen kellemes volt. A kis Marylines szoknyafújós jelenet után, mikor Kirsty mondta, hogy ha feladom keríthetünk valahonnan egy gatyát, eszembe jutott, hogy hála a jó égnek bepakoltam a gymbe menős cuccot, amiben a gatya leggings szerű, így azt alávéve már kevésbé zavartak a felemelő fuvallatok.

És itt jön a nagy törés, amit már 3 hónappal később, mint egy lezárást írok hozzá, csak hogy az egész megmaradjon legalább ennyire.

Hazafelé azon törtük a fejünket Csengével, hogy a nagy fáradtságunkra, és a gymbe menésre való tekintettel a lengyelekkel való partyt áttesszük másnapra. Így hát át is mentünk tornázni, aminek a végére mindketten rendesen lefáradtunk. Előadtuk a remek tervünket a fiúknak, akik vmi szuperdj-t akartak megnézni aznap az Oceanában (amire Lili mondta, hogy elég picsás hely, de kult). Ígyhát megpróbáltuk összeszedni magunkat, ami egy órával későbbre sikerült, mint terveztük, és a szuper új pánt nélküli piros ruhámban, kivételesen általam készített annyira nem rettenetes sminkben és hajjal nekivágtunk az útnak. Átmentünk Pjotr nővéréhez iszogatni, és találkoztunk az egyik haverjukkal, Kamillal is. Már otthon vodkáztunk kicsit, aztán a nővérénél vodka energiaital, bor, miegymás. Így indultunk el a városba, hogy táncolunk egyet. Az utcán pont Oceánás ingyen belépőt és ingyenital kupont osztottak, amivel bármilyen piát lehetett kérni (és persze odabent találtam  még egyet :D), szóval egészen lazára ittam magam, és minden szemrebbenés nélkül végigtáncoltam az éjszakát. Szerencsére nem a szuperdj volt ingyen, egészen jó számok mentek, habár elég zavaró volt, hogy Csenge végig Pkotrral táncolt teljes önkívületben, a világról tudomást sem véve, ámde a férfitekinteteket mágnesként vonzva (a végefelé, mikor Pjotr kiment végigtáncukált mindenkivel). Érdekes látvány volt. Egy darabig én is eltáncikáltam, aztán egy srác eléggé elkezdett nyomulni. Táncoltunk kicsit, aztán gondoltam szólok Csengének, v vkinek, h segítsen lerázni, de Csengének akárhogy akármit sikítoztam, egyáltalán nem vett tudomást rólam.:S Ez nagyon szar volt. Eddig még mindig úgy mentem bulizni, hogy tudtam, hogy akivel megyek, arra minden körülmények között számíthatok, kiment, én is őt és odafigyelünk egymásra. Ez most először nagyon hiányzott. Igyekeztem megmagyarázni magamnak, hogy végülis neki is szbad este, gőzkieresztésre felettébb alkalmas, és másra figyel. Valahogy aztán otthagytam a srácot, mentem pár kört, és a lengyel fiúk haverjával kezdtem táncolni, és szinte reggelig táncoltunk, a kocka mozgásomat teljes mértékben mellőzve, olykor enyhén dirty dancingesen azzal együtt, hogy tudtuk meddig mehetünk el. Legalábbis én biztos :P, vele is egyértelműen éreztetve, hogy pózna vége, amiről másnap nem teljesen tudtam eldönteni jól tettem-e. 5 fele hazaindultunk, és Pjotr nővére és Kamil is ott aludtak nálunk. Még ott is megittunk jópár vodkakólát, majd reggel 7 körül véget ért a buli. Mind a fiúk szobájába mentünk aludni, Csenge Pjotrral, Patryk Pjotr nővérével nekem meg maradt a kanapé, de mivel kényelmetlen volt, Kamil meg inkább sakkozott a számítógépen (lehet, hogy várasson, de inkább éreztem megalázónak), inkább felmentem az ágyamba aludni.

Pár napig még próbáltam helyrerakni az eseményeket. Tudtam, hogy a nagy táncikálással megleptem a fiúkat, végülis jó volt, végre nem csak Csenge volt a sztár, Pjotr még mondta is neki, hogy én jobban táncolok (ami nagyjából erre az egy alkalomra vonatkozott). Tudomásul vettem, hogy ne bízzam rá magam senkire, és örültem egy kis kalandnak.

Ma elég laza nap volt a suliban, délután számítógépes óra helyett a suli új IPadjain játszhattunk, én is kaptam egyet, kipróbálhattam. Idegen nekem ez a technika olykor :D Bezzeg ha érintőképernyős telefonom lenne... Elég vicces volt, kb mint valami aranyat fogtam, hogy nehogy baja legyen. Mindeközben kiderült, hogy az egyik gyereknek a jövő héten van a szülinapja, így elmegyünk McDonaldsba. Persze kedden, mikor én a másik csoportban vagyok, de mondta a gyakvezem, hogy kéredzkedjek el valamilyen indokkal, biztos elengednek, és menjek velük.:) Ez nagyon jól esett. Előtte ebédzünetben pedig volt sminkvásár a staffroomban, és mikor mondtam, hogy nem nagyon értek a festéhez, most tanulom és elkélne egy kis segítség azt mondta a gyakvezem egyszer szívesen kifest.:) Mondta, hogy ez már olyan, mint egy randi :D Nem tudom ezt hogy kell sportosan venni, de nagyon örültem neki, és lehet megkérdezem mikor ér rá, beviszem az ilyen cuccaimat, meg egy tábla csokit aztán uccu.:)

Suli után jógán ismét bizonyosságot nyertem arról, hogy ha még a mostani jóga tudásomra rátanulok egy kicsit hajaj, semmi sem állíthat meg, hogy tényleg hivatásszerűen csináljam. Néha úgy kiegészíteném amiket az itteni oktató mond azokkal, amik már a fejemben vannak. 

Jóga után Csenge egyedül akart menni Aldiba, így lassan, hogy harmadik próbálkozásomra sem sikerült hajfestéket néznem, kezdek letenni róla, őrültségem tovaszáll. Nagyon azon volt, hogy mindenképpen vesz tejfült, hogy csináljunk paprikáscsirkét a fiúknak, de nekem nem volt sok kedvem megint "elszúrni" egy estét őzéssel, mert a héten nem nagyon jutottam még a tervezetíráshoz. De nagyon győzködött. Hazajöttem, és mindták a fiúk, hogy kaptak munkát, így gondoltam ünneplésképpen megcsinálhatnánk nekik tényleg. Csenge hazajött, és teljesen kiakadt, hogy de ő már úgy tervezte, hogy akkor nem, és éhes, és nem akar kétszer időt szánni a kajálásra... tiszta ideg volt. Aztán mikor elkezdtük csinálni, kiosztotta a feladatot, hogy ő csinálja a nojkedlit, én meg csináljam a pörköltöt. Így is tettem, de minden mozdulatot kritizált, semmi sem tetszett neki, és egy idő után kiakadtam, hogy szeretné ő csinálni? Erre hogy szeretné, MINT MINDIG, de... Itt felment az agyvizem, kb azt jelentette ki, hogy mert mindig ő főz... közben mindig csak beledumál, és sosem tetszik neki az, amit csinálok. Aztán végül én csináltam, de mivel a hús előkészítése után csak várnom kellett tervezetet írtam. Persze ő gondosan ügyelt rá, hogy mikor jönnek a fiúk nagyon kevergessen és főzzön, hogy úgy tűnjön  ő csinálta az egészet, majd a kajánál is mondta nekik, hogy kritizálják nyugodtan a főztjét. Áh, ráadásul még mikor próbáltam mondani, hogy hát nem tudom milyen lett... erre nekem esett, hogy ez a baj velem, hogy önértékelési gondjaim vannak. Amik lehet, hogy tényleg vannak, de könyörgöm mi baja??? Elhiszem, hogy ki van borulva, de próbálokneki segíteni, meghallgatni, elnézni a szarait, de már teljesen ki vagyok miatta. És még Laci is fájdítja a szívem, hogy milyen jó a LEN otthon.

Próbálok koncentrálni a jó dolgokra, általában nagyon jól érzem magam, de ez, hogy most Csenge kb bokszzsáknak használ, olykor olyannak, akibe belerúghat, olykor olyannak, akit elnyomhat egészen beárnyékolja az estéket.

Ma reggel Csengével nagyon összevesztünk. Eltört az első sárvédőm, amit nem én törtem el, így gyanítottam, hogy a lengyelek dölöngélős görbe estéjének eredménye, és a sok csattanás valamelyike ez lehetett. Csenge ezen halálosan felháborodott, hogy én miért mondom, amikor nem tudhatom (valóban, de nyilván nem fog ez soha előjönni, meg ha ők is voltak, nyilván meg kell csináltatnom, és úgy visszaadni Rinzingnek a biciklit). A végén már ott tartott, hogy én biztos elítélem őket a füvezésért, pedig ők is emberek. Mindezt abból gondolta, hogy az első nap után nem voltam sülve-főve együtt velük. Aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy nem az én korlátozottságom, hogy ő ilyeneket feltételez, mikor a kevésbé szívélyességem összes oka az volt, hogy a náthától alig tudtam beszélni, és zavart, hogy reggeli, vacsi, film... én meg semmivel nem haladok, hangos a tekno és ők is (enyém alatt van a szobájuk). Leszűkült az életterem. Aztán persze visszanyertem, a hangommal együtt. Most ha van időnk együtt főzünk és eszünk, és majdnem minden este megnézünk egy filmet. Csengével pedig félretettük a témát egy kisebb beszélgetés után. Betudtam a barátnője elvesztése miatti hangulatingadozásainak, habár nem esett jól, főleg az előző esti lakatos incidens után.

Megbeszéltük, hogy hazavisszük az itt vásárolt dolgokat, és gondoltam ha már úgyis azt akarja, hogy vigyem el a cuccait, akkor én kérném a lakatot, úgyis a nehezebb dolgok közé tartozik, erre kijelentette, hogy ő is hasznát venné otthon, de rendben, fizessem ki neki az ő részét és akkor vihetem. Értem miért mondta, mert együtt vettük, de egyrészt itt drágább volt, mint otthon, és szükságből vettük, nem jó kedvünkben, másrészt meg eléggé elkoptattuk itt-ott. Nagyon-nagyon mások vagyunk.

Áttérve másra tegnap azt vettem észre, hogy néha egészen szinglisen élem hétköznapjaimat- kényelmes melegítőben, feltűzött hajjal Dunakavicsot ropogtatva írom a tervezeteimet, és őszintén szólva élvezem. Habár valószínű ez nagyban a dunakavicsnak (és közvetetten Évinek ;) köszönhető, azért ez a többi részt is kellemesebbé teszi.

Nem gondoltam, hogy egyszer a mozgás szerelmeseinek egyike leszek, de arra a következtetésre jutottam, hogy a mozgáshiány sokkal inkább lelomboz, mint az eső. Ma voltunk megint edzőteremben, rászántuk magunkat a nap végén. Volt egy ingyen aerobik óra, amin rájöttem, hogy az angol pocakosokhoz képest egyáltalán nem vagyok tunya. :D Jó volt az óra, habár még csak meg sem izzadtam, alapmozdulatokat mutatott a srác, pedig harcorenak írták. Évi biztos ki lett volna akadva, nálun ez még könnyűnek is túl könnyű. Hol van ez a dunakeszi spinningtől, ahol azt gondoltuk laza bciklizés, és 10 perc után majd lefordultam vörös fejjel a bicikliről, míg az 50éves nők mosolyogva tekerték végig... Szóval nem tudom eldönteni büszke legyek-e magamra, vagy ezt is egy újabb függőségnek vegyem. Sok lesz ez így már a teával :P

A szülinapomon nem ültünk végül be sehova az üveg bornak és a rengeteg kajának köszönhetően, de kaptam Csengétől egy ígéretet, amit aztán jó ideig nem váltottunk be, mert másnap reggel azzal ébresztett, hogy kapott egy e-mailt, hogy meghalt az egyik barátnője, akivel korábban jóban voltak, de megszakadt a kapcsolatuk, és a kijövetel előtt, mikor újra felvették a szálat pont nem tudtak találkozni. Szegény eléggé csepegtetve az infokat tudta meg mi történt valójában, pénteken, mikor az ebédnél elsírta magát Claire meglátva haza is küldte, amitől persze nagy felhajtás lett az egészből akarata ellenére. Azóta mindenki erről akar beszélni és kérdezgeti, rettenetes lehet. Sokat rágódik és gondolkodik rajta, természetesen, de azóta kicsit többet is beszélgetünk. Délután elmentem vásárolni, hogy magára hagyjam kicsit, tudjon skypeolni és gondolkodni, ha szeretne. Persze alig vettem valamit, semmi kedvem nem volt az egészhez.

Délután viszont, mikor csináltunk uzsonnát-vacsit, bejött James, a főbérlő, és hozott 2 lengyel fiút, akik épp beköltöztek. Később megkért minket, hogy majd tartsuk rajtuk a szemünket, mert a neten ismerte meg őket. Kedvesek voltak, egészen vidáman mosolyogva köszöntek.

Szombaton délelőtt kivittem a szemetet, épp kint voltak, és mivel kérdeztek elkezdtünk beszélgetni a háztartásbeli dolgokról, a városról, mindenféléről. Peter pincér, Patrick szakács, munkát keresni jöttek Angliába, már mindkettőjük lánytesója kint él, így segítséggel jutottak ki. 1 órás dumálás után összeszedtük magunkat Csengével, és bementünk vásárolni az esti vacsihoz, Csenge tanára meghívott minket magához. Vettünk neki egy üveg bort, csokit meg egy csokor virágot. Mikor hazaértünk pedig elkezdtük magunkat puccba vágni, ami magunkhoz képest elég hamar sikerült.

Közben feljött Peter, hogy csinálnának nekünk vacsit, bolognait, csak kéne hozzá a tésztánk. Mondtuk, hogy nekünk most mennünk kell, erre mondta, hogy ráér, ha visszajöttünk. Tosztáztuk, hogy vacsorára megyünk, így halasztódott a program, amit kicsit sajnáltunk. Csenge eléggé beparáztatott, hogy miről fogunk beszélni, mi lesz, egyáltalán, és nagyon feszengtem a fiúk és Peter húga előtt puccban, miközben ők ott kajáltak.

A vacsi egészen kellemes volt, kaptunk mellé 2-3 pohár rosét, 3 fogást ettünk, tipikus angol ételként rákkoktélt (rák leöntve valami narancssárga majonézes szósszal), Shepherd's pie-t, ami egy krumplis, darálthúsos egybesütött valami volt valamilyen barna szósszal és zöldséggel, aminek a ki nem szedett maradékát Basia azonnal kikapart a kukába (ez kicsit szíven ütött), és valami almás sütit. Utána leültünk velük megnézni a Britain's got talent-et, ami kb olyan, mint a megasztár, válogatós, tehetségkutató, de nem csak énekes. Utána pedig, mivel hajjmennyire rossz környéken lakunk hazataxiztattak, ami újabb 5 fontunkba került, pedig egészen közel volt.

Mikor hazaértünk Peter tesója épp indult, mi meg kimentünk vodkáért a boltba, majd megnéztünk együtt egy kritikán aluli retek szar filmet, amilyet még életemben nem láttam iszogatás közben. 4-en elpusztítottunk egy üveg vodkát, amit ők energiaitallal ittak, mi meg rettenetes naancslével, amiről másnap kiderült, hogy higítós szörp lett volna. Azért én éreztem a 4 1:1 vodkanarancsot meg a fél üveg bort a végére. Persze a film szarságát ez sem enyhítette, és még meg akartak nézni egyet, de annál már feljöttünk.

Vasárnap reggelre ígértek közös reggelit, amit ők készítenek azért cserébe, hogy szombaton mondtuk nekik, hogy amíg nem vásárolnak nyugodtan egyenek a mi kajánkból. A reggelire délig kellett várni :D, habár mi felkeltünk fél10kor, amikorra ígérték... Én egész nap iszonyat másnaposnak éreztem amgam, egy kiadós náthával súlyosbítva a dolgot, így a tervezetírással semmit nem haladtam. Este közös vacsit szerettek volna, és tulképp pancake-et csináltak, iszonyat édesen. Csenge pedig egészen controllfreak lett, mindent ő akart kipróbálni, csinálni, és folyton javítgatta, amit a fiúk mondtak. Ez engem kicsit kiakasztott, és talán túlkompenzálva a mindenre hangosan élénken reagálását alig beszéltem, csak ámultam hogy flörtöl folyamatosan. Majd ismét megnéztünk egy filmet, amit elkezdtünk előző este, egy fokkal jobb volt, mint az első, habár ez is macsókról szólt.

Hétfőn nem mentünk le reggel, tudatosítva, hogy tényleg dolgoznunk kell, és kicsit lennénk magunk is. Dél körül el is mentek, onnantól tudtuk csinálni a dolgunkat pár óráig, amikor is visszajöttek, és elkezdtek lent füvezni, és bömböltetni a teknot. Ez kicsit sok volt így hirtelen, amint áradt fel a fűszag, nem hallottuk a saját szavunk csukott ajtónál, ők meg csak viogtak és ordítoztak... Aztán mikor bejött Peter Csenge cukin, vigyorogva poénkodva előadta nekik, hogy csinálják máshol, nehogy lefülelje őket a főbérlő. Aztán este megint kérdezték, hogy filmezünk-e velük, és megint megnéztünk egy filmet, ez már majdnem jó is volt :D. Csenge viszont nagyon-nagyon durván kezdett flörtölni Peterrel, a végén konkrétan egy fogadás keretein belül randira hívták egymást, habár Csenge volt a szószóló. Kíváncsi vagyok hogyan tudja a dolgot keretek között tartani, de majd kiderül. Én egy idő után feljöttem, hagytam őket dumálni, majd jött Csenge, hogy milyen jót beszélgettek.

Nem gondoltam, hogy nagy dolgot kéne csinálnom a szülinapomból, de annyira nagyon jól sikerült.:)

Csenge reggel pancakekel, teával és almával ébresztett még suli előtt. Egészen meglepődtem, mellette egy képeslap szépen díszítve kedves szöveggel, hogy örül, hogy jobban megismerhetett, és egy kis csomaggal, amiben a hőn áhított hajbizgentyű volt, olyan kontyfogó, amilyet Lili is vett itt, csak lusta voltam elmenni érte. Ezzel tökéletesen indult a nap, pedig még abban sem voltam biztos, hogy emlékszik, melyik nap, mert nekem is utána kellett számolnom a nagy közös sütivásárlás ellenére.

Kirsty boldog szülinapottal fogadott a suliban, és mindenki más is az osztályban. Gondoltam, hogy megnézi facebookon, olyan, aki figyel az ilyesmire. Vittem én is egy kis előre csomagolt sütit, persze ezt is picit túlparáztam hogyan tálaljam. Délelőtt egyénik voltak, és nagyon büszke voltam magamra, mert Jonathannak elég könnyű volt szórakoztató és érdekes feladatokat kitalálni, nagyjából 1.-s szinten van matekból és magyarból is, pont gondolkodásra állt:) Utána a tízórai szünetben kirakták a boldog szülinapo táblát, énekeltek nekem, gyertyával hozták ki a sütit, amit vittem, és legnagyobb meglepetésemre kaptam ajándékot is. Egy gyönyörűséges angol zászlós bőrdobozt, egy feliratos gyertyát- live, love, laugh -igazán Kirstys, meg egy lila nyakláncot. Iszonyatosan jól esett, hogy előre gondoltak rám, ajándék is, meg mindenféle, pedig tényleg nem hangsúlyoztam a dolgot. Kicsit beárnyékolta Karen szomorúsága, aki most 2 hete vesztette el az unokaöccsét autóbalesetben, de mind nagyon kedvesek voltak.

Suli után feltekertünk a hegyre boltba, és roskadásig vásároltuk magunkat. Nagy örömünkben, hogy eljutottunk a boltba, amire feljutni nagy kihívás az emelkedő miatt, annyit vásároltunk, ami nagyjából egy 4 tagú család havi élelemellátását fedezi. Szóval mikor eljutottunk a felismerésre úgy döntöttünk végre nem koplalunk, főzünk és jóllakunk, nem szendvicsen élünk, és legfeljebb meghívunk mindenkit egy-egy vacsira:).

Vásárlás után míg én a leveleimmel bíbelődtem Csenge csinált vacsit (zöldsélevest, és bolognainak induló darált marhás tésztát), amit egy sajttortával és egy kis borozással zártunk. Mesteri volt. Valamikor hétkor el is határoztuk magunkat, hogy bemegyünk iszogatni a városba, írtunk pár embernek, de a spontaneitás nem az angolok kenyere, így hoppon maradva együtt iszogattunk és beszélgettünk, majd megnéztünk egy művészfilmet, ami az igazi VIZIT hangulatra emlékeztetett (Whitnail and I). Szóval egészen kikapcsolódós pihenős este volt. És még azt is megnézem facwebookon kik írtak és mit. Majd egyszercsak még egy 22-es feliratú brownie is előkerült a sütőből. Jól esett egy kis pihi.:) ÉS egy kiadós gurulósra evés is.

Szóval kiélveztem a napot, jó volt érezni, hogy közelről és távolról is szeretnek, a (születés)naptól függetlenül. És a meglepetések... ajándéktól elvonatkoztatva (habár tényleg szuper ajándékokat kaptam) imádom őket.:)

Ma végig azon gondolkodtam, hogy a kicsiknél lévő gyakvezem mit kezd magával, ha gyereke lesz. Elég szörnyű, még sosem láttam nőt, aki ennyire nem bírt volna ráhangolódni a gyerekekre. A gyerekek utálják, az asszisztensek kibezélik és sírnak a folytonos veszekedése és a gyerekek felé támasztott fölösleges és inkonzekvens elvárásai miatt, és még csak azt sem mondhatom rá, hogy rosszindulatú, vagy rosszat akarna. Mennyire szenved ettől mindenki.. és ha ennyire nem megy neki miért nem vált állást? Az igazgató miatt? És hogy lett tanár?... és így tovább. Mindenkinek pathelyzet. Azért a gyerekek cukik, a staff is, és tulajdonképpen a tanár is nagyon igyekszik annak ellenére, hogy nem szereti a munkáját és a gyerekeket.

Véégre végre ma voltunk vásárolni, nem voltak zárva a boltok. Már semmi kaja nem volt itthon, így muszáj volt az esőben is elmennünk vásárolni, és ismét olcsón nagytételben vásároltunk. Jó ez a bolt, még ha néha lejárt kaját is árulnak.

Ma azon kaptam magam, harmadik témaváltásként, hogy hiányoznak a régi filmek és a francia nyelv. Meghallgattam facebookon (youtube link) egy részletet a Lés misérables-ból, és csodálkozva tapasztaltam, hogy majdnem értem, amit mondanak, és hogy így nem is olyan csúnya, és milyen jó lenne megint tanulni. De lassan már nem fér a kitúzött célok közé, kezd sok lenni a terv a hazaérkezésem utáni 1 évre :D, talán mintegy túlkompenzálandó a suli végét.

Ma negyed órás késéssel értünk be, kivételesen Csenge miatt. Mondjuk még én is gyümölcsöt vagdostam indulás előtt 5 perccel, mert Kirsty papája betegsége miatti letargiájára úgy gondoltam egy kis meglepi gyümölcs jó pillanatnyi gyógyír.:) Írtam neki egy üzenetet is, hogy remélem jobban mennek a dolgai, de legalább egyen egy kis c-vitamint, hogy feldobja.:) Tízórai szünetben fel is vittem, majd zenén kaptam egy smst, hogy köszöni, hatott, és menjek fel, mert Claire meg hozott nekem is fánkot. Elképesztő volt, az ebédszünetben felmentem, és Claire hozott nekünk fánkot meg epret, mert bűntudata volt, hogy múlt héten alig volt az osztályban és nekünk kellett tartani a frontot. Aranyos, hogy engem is belevett a számításba :), nagyon jól esett, habár Dannak meg elég szar lehetett, hogy ő nem kapott, még ha nem is volt ott a kérdéses napokon.

A kicisknél délelőtt nem volt bent a tanár, de az asszisztensek teljesen elkormányozták az osztályt.:) Mikor megjöt a tanár, teljesen lesokkoltam, hogy valóban rettenetes a tanár, én a gyerekekhez ennyire nem értő nőt még nem láttam ilyen állásban. Egész nap azon törtem a fejem, hogy vajon mi lesz, ha ennek a nőnek gyereke lesz. Az hagyján, hogy sokat beszél az autistákhoz és határozatlan és következetlen, még előfordul, de erőszakos, és egyáltalán nem szereti őket, kis vakarékoknak tartja őket ránézésre. Amúgy angol francia szakos tanár, és az igazgató szeretője.

Egyébként jó osztály, egész okosak, sok bennük a potenciál, és jól nevelgetik őket. Tetszett, de már ma hiányzott a régi osztályom, és nagyon jól esett a fánkos elismerés és befogadás, meg visszamenni a szünetben, még ha nem is volt ott dolgom, csak egy gyors dumálásra.

A délután már reménykedtem, hogy gyorsan eltelik, mert fáradt és álmos is voltam, nem ittam ma egy teát se, amire pedig bizony igencsak rászoktam. Az első rossz szenvedélyem, akarom mondani tartós befolyásoló étel ital iránti függőségem megszületett. Holnap is náluk leszek, tisztázom majd a dolgokat, hogy mikorra kell mennem, mennyi szünetem van és a többi.

Ma láttam Csengét zenén, mert akivel foglalkozik azt a kicsiktől én vittem zenére. Jól csinálja, habár nem lehet egyszerű, hogy a tanár vezeti a zongorás részt, de neki kell a gyerek reakcióit figyelni. Egészen más, mint amilyen órákat eddig láttam, ez igazán egyénre szabott, és jó, hogy tanulhat ilyet, sajnálom picit, hogy ebből kimaradok, habár tudom, hogy ehhez igazán jó angoltudás kell.

És a korábbi kérdésre, a baráttalálásra és szórakozásra meg is lett a válasz :) Teljes a boldogság.

Persze megint teljes rohanással indultunk, és ismét én voltam utazásunk legnagyobb rizikófaktora. A buszmegálló felé félúton rájöttem, hogy nem raktam el a hálózsákom, de már nem mentem vissza érte. 20 perccel korábban értünk ki a megállóba, de ez kivételesen megnyugtató érzés volt. Teljes izgatottsággal és Lonely Planettel felszerelkezve indultam neki az útnak.:) Végigolvastam a város történelmét, látnivalóit, nézelődtem kifelé, beszélgettünk Csengével, már jól indult az út.

Birmingham egyébként Anglia második legnagyobb városa, iparosodott, de az ipari forradalom idején a Lunar Society nevű, a kor tudósaiból álló baráti társaság is a városban tartotta találkozóit. Igazi angol nagyváros. A látnivalók többsége a belvárosban helyezkedik el, de van egy Cadbury gyár is a közelben és a nemzeti tengeri élet múzeum, valamint egy ékszernegyed is, mert ékszergyártó nagyhatalom is volt a város korábban.

Érkezésünkkor rögtön a Bullring nevű építészeti műremekbe botlottunk, ami egy exkluzív boltokat tartalmazó bevásárlóközpont. Egy kis nyálcsorgatás után kimentünk megnézni a piacot, ahol vettem egy szépséges csizmát, majd benéztünk egy közeli templomba, ahol egy nagyon szép textilkiállítás volt. Egy pár pillanatra a szépen varrott, horgolt, kötött, ragasztott, csipkeveréses minták és színkavalkád elgondolkodtatott, hogy miért is hagytam abba az efféle dolgok készítését. Egyszerűen szép volt, már azért megérte Birminghambe utazni. Habár az idő nem volt a legkellemesebb (hideg, szeles idő volt), nekiindultunk és a turistainformációnál kapott térképpel és a Lonely Planettel elindultunk felderíteni a várost. Egy kis nézelődés és bolyongás után eljutottunk a Symphony Hallba, ahol egy kis melegedésért többet időztünk. Valóban nagyon jó volt az akusztikája a koncertteremnek, amit a hely 21. születésnapja alkalmából rendezett ingyenes jazzkoncert meghallgatásakor mi is észrevettünk.:) Nagyon feltöltőleg hatott a koncert, jó volt látni, hogy idős, sok éve együtt játszó zenészek mennyire ismerik egymást egy-egy biccentésből, és mekkora köztük az összehang úgy is, hogy minden dalt egy vendégelőadó énekelt. Szuper volt.:) Ez volt a második kiemelkedő "ezért megérte" pillanat. A koncert végén hívott is a szállásadónk, így megint nekiindultunk a hidegnek és akkor már az esőnek, kicsit még sétáltunk a városban.

A találkozóra szokásainktól eltérően mi érkeztünk meg elsőnek, Alain otthonról futott, és 39-kor írt egy smst, hogy 5 percet késik az egészes találkozóról. Ezt szórakoztatónak találtam, hogy ennyire előre tudja. Végül kb 7 percet késett, így jól kiszámolta. Mutatott egy helyet, ami sajnos tele volt, így nem ültünk be, helyette átsétáltunk a vasútállomásra, ahol találkoztunk a barátaival. Előre figyelmeztetett, hogy mivel mind Észak-európai tanulmányokat tanul mesterképzésen, mint ő, de nem a kulturális részt, hanem minden egyebet, ezért egy csapat nerdre számítsunk, de az igazat megvallva ő volt az egyetlen nerd köztük :D. Szórakoztató és sokszínű barátai voltak. Egy kóreai fiatal házaspár, egy amerikai olasz fiú és egy kínai lány.

A kínai lány javaslatára egy kóreai barbecue-s helyre ültünk be, aminek habár nagyon borsos ára volt, főleg a mi pénztárcánkhoz mérve, mégis megérte kipróbálni.Két csoportra bomlottunk, az asztalon lévő körök szerint. A körből kivették a kereket, és a vizes részre egy parázzsal teli tálat tettek, majd arra vissza a kereket. A kerékre kerültek a husok és tenger gyümölcsei, amit ezen a keréken kellett magunknak megsütni, ami kb. úgy nézett ki, mint egy dísztárcsa. Volt bárány, disznó, csirke hús, valami halpapi (fehér), kis polipok, rák, és egy pér szelet rizskenyér, ami kinézetre a knédlire hasonlít, de édes és puha, kicsit mint egy süti. Tulajdonképpen végig csak ezeket a húsokat ettük minden köret nélkül, amiket Paul (a koreai fiú) sütött nekünk. Ezt megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ő ezt szívesen csinálja, mert tudta mikor van kész, és nagy gyakorlattal forgatta a sütőkanalat, míg én a pálcikákkal is szenvedtem :$. Nagyon finom volt és nagyon jóllaktunk. Ittunk hozzá bort is. Érdekes, hogy Angliában nem nagyon van boruk, így nagyjából 5 féle szerepel az étlapon, édes, száraz, vörös, fehér és olykor rosé.

Próbáltunk beszélgetni evés közben, itt megint Csenge lelkesedett, mert én kicsit rosszul éreztem magam, hogy akaratomon kívül belevittem a nagy költekezésbe, de azért olykor én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Ő inkább a kóreaiakkal beszélgetett, míg én az olasz sráccal és a kínai lánnyal. Nagyon figyelmesek voltak, orosz szak a minorjuk, így erről is megtudtunk egy csomó mindent. Érdekes egyetemi rendszerük van, csak 1 év a mesterképzés, de kevés szünetük van, és főként beadandókat kell írniuk, nem nagyon vizsgáznak.

A vacsi után Sal, az olasz srác kitalálta, hogy menjünk vizipipázni. Kicsit eltévedtünk, és mikor megtaláltuk a helyet nehezen kaptunk asztalt, és csak kint a hideg részen, míg az arabok mind a melegítős részen ücsörögtek, ennyit a diszkriminációról... Fahéjas teát iszogattunk vizipipázás közben, és jót beszélgettünk. Itt már én is lazább voltam, és jól is éreztem magam. Igazából egészen feldobott, hogy végre egyszer van néhány ember, aki nem rögtön Csengétől esik hasra, hanem én vagyok nekik a szimpatikusabb, még ha ezt nem is nagyon érezhetően csinálták.:)

Utána visszataxiztunk a srác kollégiumához, ahol szembejött egy csomó BA-n tanuló, akiken látszott, hogy igazán buli az életük. Sokat fizetnek az egyetemért, de vannak sportklubbjaik, mind a campuson laknak, ami mellett ott az egyetem, és minden este buliznak. Kis elkerített szobája volt, nagy közös konyhával és fürdővel. Mi a földön aludtunk. Reggel pedig kaptunk müzlit meg teát reggelire.

Kicsit nehéz votl a sráccal beszélgetni, mert minden témát lecsapott, és előadta, hogy a couch surfingnek szerinte nem új emberek megismerése a célja, mint inkább a költségek minimalizálása. Szerintem mindkettő, kellemeset a hasznossal. Meg szerettük volna hívni valamire, de miután egész este drága helyekre vitt minket, amiknél nyeldekelve mondtunk igent végül nem tettük. De ahogy éreztem nem is volt elvárás, csak a lelkünknek lett volna jobb tőle.

Vasárnap a reggeli után a Custard Factory-t szerettük volna megnézni, ami egy művészpiac, de vasárnap sajnos zárva volt, mint ahogy a rendes piac is. Még szerettük volna megnézni a Soho Houset, meg az ékszeres negyedet, de olyan ítéletidő volt, hogy amint tehettük bemenekóltónk egy meleg helyre. Néhány bolt után elmentünk az Urban Pie-ba, amit a pénteki koncert után Kat barátja ajánlott, és ettünk egy húsos pitét. Isteni volt, kár lett volna kihagyni, még ha nem is egy jóllakós adag volt. Az ítéletidő úgy értendő, hogy minden túlzás nélkül majdnem elfújt a szél minden próbálkozásom ellenére, a kezekből kicsavart esernyők kavarogtak mindenhol, az emberek sikoltozva rohantak fedett helyre, és a zuhogó eső mellett olyan erősen fújt a szél, hogy volt, hogy nem kaptam levegőt. Elképesztő volt, ez még az angoloknak is sok volt. Mi vesztünkre a Primarkba menekünltünk be :D. Így ismét nadrágokkal gazdagodtam. Ismét csak azzal tudom magam vígasztalni, hogy végülis évekig alig vettem ruhát, és itt olcsóbb, mint otthon, mert természetesen leárazott utolsó darabokat veszegettem...

Hazafelé a buszon igyekeztünk az időjárás okozta fáradtságon túltenni magunkat és szárogatni a szétázott agjainkat, majd rohamléptekben hazasiettünk egy-egy forró zuhany reményében, a vacsit tervezgetve.

Ilyen volt Birmingham. Csengével egészen jókat beszélgettünk, győzködtük magunkat, hogy nem baj, hogy egy kisebb vagyont elvertünk, végülis nyaralunk, meg egyszer-egyszer próbálunk csak ilyet... és emésztgettem az ért szociális interakciókat :D. Kezdem egészen felszabadultan és normálisan érezni magam. Nem rossz itt, vannak itt is társaságok, akik befogadóbbak, mint Nottinghamben, járnak helykre, dumálnak... minden ami hiányzott. Teljesen feldobódtam ettől az úttól.:)

Rájöttem, hogy tulajdonképpen tényleg nagyon szeretek utazni, ismerkedni, új szituációkba kerülni, kiszakadni a hétköznapokból nagy kötöttségek nélkül, szabadon.:)

Ma kaptam a gyakvezemtől egy farmert :) Iszonyú jól esett, habár az otthoni gyakvezes viszonyokra gondolva elég furán hangzik. A lányának nem tetszett, és inkább nekem adta, minthigy beadja charity shopba. Nagyon örültem neki.

Voltunk este Kat koncertjén, gyönyörűen énekel. Olyan, hogy az ember igazán megfeledkezik arról, hogy figyeljen, mert elmerül a gondolataiban. Ez most ülős kávézós koncert volt, pedig rákészültünk a pub hangulatra, ittunk előtte egy kis cidert. Mondjuk a milk shake és az ücsörgés is jól esett.

Viszont a koncert után, mivel Csenge kb. folyamatosan magyarul beszélt hozzám, mondtam neki, hogy majd a hétvégén, mikor megyünk couch surfingelni, akkor próbáljunk meg csak angolul beszélni. Erre teljesen kiakadt és vérig sértődött, hogy én tényleg úgy gondolom, hogy ő nem fog angolul beszélni? És hogy csak a lényegtelen dolgokat mondja magyarul, meg amit csak nekem akar mondani, és hogy én ennyire nem ismerem. Szóval megint remekül fog indulni a közös utunk...  Ennek ellenére úgy döntöttem jól fogom érezni magam. Remélem ő is.

Érdekes, hogy megint kb olyan, mint gimi rosszabb időszakaiban, hogy egészen másképp látnak az emberek. Matt szerint én vagyok a sensitive, aki pontos és otthonülős, Csenge pedig a szétszórtabb, bulizósabb. Ha már választani kell, fordítva mondanám, bár egyikünk sem pontos különösebben :D. Viszont ez rettenet, hogy míg otthon nem zavarna egy reggeli buszindulás, annál inkább hajnalig buliznék, addig itt kb. jó kifogás, hogy miért tartson rövidebb ideig az este.

Tulajdonképpen most ismét realizáltam milyen fontos is az, ha az embernek megvan a maga társasága, maga barátai, ahol oldott, körömpiszkálás nélkül és ahol olyannak látják amilyen. Vajon itt mennyi idő lenne találnom egy ilyen társaságot?

Az első ugyan egy katasztrófa volt, de a második jól sikerült.:)

Reggel már tiszta ideg voltam, Kirsty megkérdezte hozzon-e hozzá valamit, azt válaszoltam nem kell semmi, pedig a videot megkereshette volna, eg a képeket, de végülis nekem is volt rá időm.

Matt ma reggel is feljött dumálni, mielőtt kezdődött a nap, lehet most Kirstyre hajt újabban, habár tegnap írt Csengének egy anyway van barátod kérdést, és a kimerítő elutasító, de nem bunkó agyonagyalt válaszra csak annyit reagált, hogy megértette, pedig gondolta, hogy lehetne casual-abb a kapcsolatuk :O Durva, hogy ezt így le is írta...

Ahogy mejöttek a gyerekek én csináltam a reggeli csoportot, kitöltöttem a jelenléti ívet, megnéztük az időjárást, adminisztráltam, hogy ki kér ebédet vagy szendvicset, ami eg mindennapos rutin, mégis annyira sokat számít... az is, hogy csinálhattam, mert pl. Csengének nem engedik, meg erre is akartam, hogy jó legyen, dehát nem volt éppenséggel laza. Aztán olvasnom kellett Barneyval, meg Izzyvel, utána meg fizikás játékokat játszani Barneyval netről. Hát mire én felfogtam a leírás alapján mit kéne csinálnia kb már megvolt vele, kicsit sem volt ciki :O Azért ennyire nem volt vészes, de durva, hogy a BBC-nek mennyi ismeretterjesztő játéka van, amivel akár Magyarországon is egy pillanat alatt meg lehetne szerettetni a természettudományokat a gyerekekkel, főleg a fizikát. És Angliában ezt használják a többségi iskolákban is.

Miközben épp egy csajnak kellett a csúszdán csúszásának gyorsaságát növelnünk a gépen, hogy ne robbantson fel egy bombát :D a koordinátor átjozott hozzánk egy nőt, aki magyar, és önkéntesnek jön majd a suliba, mert 17évi angliai tartózkodása után kitalálta, hogy karriert változtat, és inkább mostantól gyerkekkel foglalkozik. Nem semmi, és Angliában megtehetik az emberek, hogy csak úgy váltanak. Mivel drága a továbbtanulás, ezért nem is elvárás, így a többségnek nincs is diplomája, és anélkül csinálja szinte azt, mint a diplomás, csak kevesebb fizetésért. Viszont sokkal korrektebb a továbbképzések rendszere, az embereknek folyamatos, és az iskolában gyakran ingyenes és/vagy kötelezően tréningeken kell résztvenniük.

Na de visszatérve, a nő távozása és a tízórai után megtartottam az első órámat, ahol is szembesültem azzal, hogy nem jutnak eszembe a szavak és éppenséggel nem nagyon ragozok normálisan nagy izgalmamban. Kicsit ki is csúsztam az időből, mert egyszerűen fura volt, hogy eddig akik megmondták mit csináljak, most nekem kéne nekik dirigálnom, és nem igazán tudtam magam beleélni, hogy tényleg. Szóval nem volt a legjobb érzés, de legalább nem úgy fogadták az első felsülésemet, mint otthon szokták (Az 1. megtartott óráim mindig rosszak, aztán általában ráérzek, és egészen jól sikerülnek. Persze a sulis gyakorlat otthon sem volt a kedvencem...). Picit beszéltünk róla Clairerel, aki aranyos volt, de azért szerintem többet várt volna attól, mint amit látott belőle.

Délután viszont megcsibálhattam megint az órát az osztály másik felével, a jobb képességűekkel. Itt már csak a gyerekek voltak és én, a többieknek más dolga volt. Nagyon élveztem, itt már tudtam mit akarok mondani, hpgy kezdjem, és kevésbé kellett differenciálnom is. Habár nehezebb volt rávenni őket, hogy a kulturális olimpia jegyében nekiálljanak gyurmaszobrot készíteni :D (3 hónapos szemeszterben minden óra a londoni olimpia körül forog, mindenkinek tele már vele a hócipője...), mikor sikerült annál nagyobb sikerélmény volt. És szépeket csináltak.

A reggeli csoportban Barney a spirit of sports épület (http://www.bolton.ac.uk/SharedContent/SharedImages/Bolton/SpiritOfSport-01_200x301.jpg&w=200&h=301&ei=I5eZT_TvIdGbOqeQzL8G&zoom=1&iact=hc&dur=166&sig=105375276122689838888&page=1&tbnh=124&tbnw=82&start=0&ndsp=23&ved=1t:429,r:0,s:0,i:70&tx=109&ty=162&vpx=101&vpy=121&hovh=240&hovw=160) mintájára minden kertelés nélkül konkrétan egy teljesen élethű álló f@szt készített. És ez nemcsak az én piszkos fantáziám műve, a tanár egyszercsak odajött, és a nagy nevetésre elkezdte mondani Barneynak, hogy még kiegészíthetné... így a csavarokat illusztrálva rátett szárnyakat, amit így jó indulattal már egy modern angyalnak lehet látni :D

Este pedig jött a főbérlő, és mondta, hogy már ki is adta a szobámat, Csengéét meg holnap megmutatné valakinek, ha nekünk megfelel. Rendes. Persze pont majdnem elégettem közben a tésztát a konyhában, és nem tudtam szétszedni a porszívót, amit ő Csenge asszisztenciájával egy mozdulattal szétszedett. Ismét bemutatkoztam. Murphy üldöz, főleg a főbérlőt illetően.

És amit kifelejtettem, hogy ismét visszatért az életkedvem, minden ok nélkül, szívből tudtam mosolyogni, és ezt örömmel tapasztaltam, egészen feldobta a napomat.:)

Na most kezdtem el kicsit szenvedni. 2 hónap után még mindig egy időzített bombának érzem magam a csoportban. Már egész sok dolgot megcsinálok, nagyjából beépültem, de még mindig vannak ballépéseim. Tízórai után mivel senki más nem volt ott, Asamot kértem meg, hogy segítsen kivinni a tízórais cuccokat, aki ha megy általában haza akar menni. Most is így lett, visszafelé, ráadásul ott voltak valami külsős szociális munkások is, akik a fontos papírokat írják a gyerekekről. Visszafelé egyszercsak ledobta a tálcát és elrohant a WC-be, mint egy zerge. Kértem, hogy menjen az osztályba, nem tette. Hozzáértem a karjához, felszisszent, hogy fáj neki, majd profilt váltottt, és elkezdett színészkedni, hogy fáj a hasa, WC-re kell mennie, és neki tényleg fáj. Itt kicsit kezdtem kikészülni, hogy milyen hülye voltam, és most hogy imádkozom ki... aztán jött egy asszisztens, és mikor meghallotta a hangját visszaindult. Sose engedik ki pisilni, nehogy elszökjön. Ezután elgondolkodtam, hogy lehet, hogy én túl naív vagyokehhez amunkához. Főleg a többiek "nem hiszem el, hogy még mindig" tekintete volt elombozó.

Aztán a következő csapás, beolvadt a fólia a laminálóba. Nem én voltam az első, aki így járt, de csak csavarhúzóval és hosszas szarakodással lehetett kiszedni.

És ami feltette a pontot az i-re, hogy habár szuperül ment a tesióra, a végén ki akartak menni a kulcsos ajtón az edzók, akik tartották, de nem értettem mit mondanak, visszaküldtem Siant. Itt már nem is annyira próbálkoztam, egy sarokkal később realizáltam, vajon mit akartak. Áh.

Tegnap este azon gondolkoztam, hogy úgy jöttem ki, hogy ez lesz a nagy újrakezdésem, de az még bőven otthon vár rám. Az egy hónapra nem érdemes gondolatát Csengének elég mélyen sikerült bennem elültetnie, habár nem akarok vegetálni sem itt. Viszont már nem erőlködök, és nem keresem annyira az új kontaktusokat, habár nagyon jól esik beszélgetni, ha szembe jön valaki. Ez sokkal jobb lett, egyre több emeberhez van mit szólnom:). Talán a kicsiknél való újrakezdés hoz megint valami újat, ami feldob.

Ma elég rossz hangulatban indultam haza, gondolkodtam, hogy sok felgyülemlett energia, most kéne szaltózni, vagy valamit, aztán csak arra gondoltam, valami olyat kéne csinálnom, amiben jó vagyok, vagy amit szeretek. ÉS itt jött a felismerés, hogy ez jelenleg a legnagyobb bajom, hogy amit legjobban szeretek csinálni, beszélgetni, lelkizni emberekkel, azt itt nem annyira tudom megtenni, mert habár vannak jófej emberek, de nehezen értem és tudom elmondani nekik amit gondolok. Kicsit mint egy akadályozottság. Ott a sok gondolat, és még ha nem is rossz az angolom, mégsem anyanyelvi szintű...

Még soha életemben nem voltam edzőteremben, de találtam Csengének gouponon egy havi bérletet 5 fontért, és rábeszélt, hogy menjek vele.

1 órát voltunk ott, addigra elégettem 200kalóriát :D és szarrá untam magam. Nem az én világom. Viszont arra rájöttem, hogy örülhetek, hogy ez nekem nem mindennapos harc. A kalóriák, a fogyás és a napi szenvedés a kövérségen. Egészen színes kis népség jár edzőtermekbe, habár magamat egyik kasztba sem tudnám sorolni. Leegyszerűsítve vannak akik fogyni akarnak, és akik erősödni (testben és szellemben), az okaik olykor látványosak. Érdekes. Még a végén egészen edzett leszek ezzel a hétfő csütörtök jógával, meg ha már bérlet ezt is heti kétszer jó lenne kihasználni, még ha dögunalom is :D.

Ma amúgy kellemesebb napom volt, mint tegnap, beszélgetősebb, lazább, már senkit nem taglózott le Dan. Bár sokszor érzeztem, hogy nekem milyen jó lett volna, ha valaki elmondja az infokat a néha zsongó fejemre is emlékeztetnem kellett magamat. Én sem traktáltam az eddigi tapasztalataimmal, de mivel más sem tette eléggé elanyátlanodhatott. Fura egy pasi ebben a szakmában, még Angliában is, ahol pedig még bölcsis bácsik is vannak :D Ezt beszéltük Csengével, hogy mekkora shame már, hogy elszokunk (a gyógypedagógus társadalom a szakmai életben) a pasik látványától, és még ha egy púpos rettenet szerzetes jön is be az osztályunkba megilletődünk :D Rettenet.

Ma Nádas Viki leszúrt, hogy milyen sokat vagyok online. Imádom, hogy ahányszor beszélünk mindig lesz miért rosszul éreznem magam :D. Olyan mint egy régi kapcsolat... Tulajdonképpen igaza van. Most épp a papírmunkán görcsölök napok óta, hogy megcsináljak mindent és utána kedvemre utazgassak. Habár a mindennapok néha kihívással, vagy nevetéssel telik tényleg úgy tűnik, mintha nem csinálnék semmit idekint. De elég kilátástalannak érzem ezt az ismerkedés- boldogulás dolgot. Még mindig nem érzem magam elég jónak ahhoz, hogy valaki szívesen beszélgessen velem akár angolul.

Ma elég rossz napom volt, és végig ez járt a fejemben, hogy ők most idegen nyelven beszélnek hozzám, de fura, hogy értem, és mire ezt végiggondoltam és kívülről néztem már le ismaradtam a mondanivalóról.

Ma jött az osztályunkba egy új fiú, Dan. Inklúziós nevelést tanul. Durva, hogy itt van ilyen is... Érdekes volt figyelni a reakciókat az ottlétére. Kicsit megzavarta a rendszert azzal, hogy új volt, és még egy kicsit azzal, hogy fiú. Viszont az érdekes volt, hogy Asam rögtön rátapadt, látszik mennyire hiányzik neki egy férfi példa. Mindenestre kb. utálom:D, mert túl jó a gyerekekkel, jól néz ki, és még breakelni is tud, ami hát na bumm, de én meg nem, és ott unszoltak, hogy próbáljam meg én is zenén, mert hogy milyen fitt vagyok biztos nekem is megy. Kicsit tartva a fejreeséstől visszautasítottam a kérést. Eskü egyszer, ha majd elég bátorságot gyűjtök kipbálom ezt a worm figurát, de most még nem érzem a csit, eléggé fizikai képetelenségnek érzem a végrehajtását.

Természetesen az első nap még elég nehezen szoktam vissza, érződött rajtam, hogy valami más, másnap puhatolózóan ismét rákérdezett Claire (gyakvezem, ofő) valamire Lacival kapcsolatban, így végül elmondtam. Első nap furcsa volt, mintha tényleg sejtette volna odajött, megölelt, mikor mondtam, hogy nincs baj, vagyis majd hamarosan rendben leszek. Másnap, mikor elmondtam pedig kijelentette, hogy tudta, már többször látta ezt a kifejezést az arcán. Érdekes, utána próbáltam megfigyelni, és egészen ázott macska tekintetem volt még egy ideig, lemoshatatlanul, kevés mosollyal. Lerítt rólam a "ne szólj hozzám". Valószínű ezért halasztotta Claire az óratertásomat is egy héttel.

Közben igyekeztem magam összeszedni a héten és nekiveselkedni a papírmunkának, hogy épkézláb tervezetekkel állhassak elő mikorra kell. Egyeztettük azt is, hogy heti 2 napot töltök majd a következő héttől a kicsiknél, hétfőt és keddet. A mindennapos tervezetírással és a szociális életem szintentartássával el is repült a hét. Jól esett tájékoztatni az embereket, hogy mi van velem, hogyan mennek a dolgok, és hogy majd blogot is fogok ám írni...

A hétévégn Csenge az unokatesójával találkozott, aki 3 évet fog itt tanulni Nottinghamben szeptembertől, én pedig Saint George napi programot vadásztam. Találtam is, egészen színes programot a várban, sok látnivalóval és ingyenes nyitvatartással. Együtt mentünk Csengével, habár neki nem volt kedve, és nem ragadt át a lelkesedésem sajnos. Így kb végigrohantunk a standokon és a váron is, mondván, hogy ő délután majd megnézi az unokatesójával, és menjünk inkább vásárolni, hogy úk találkozhassanak. Még a másik, szintén ingyen nyitvatartó életmód múzeumba is berángattam, amit 20 perc alatt végig is néztünk. Régi üzletek és lakásbelsők voltak benne, de nekem mégis az tetszett benne a legjobban, hogy a homokkő hegyoldalba volt egy része belefaragva, és egy jobbra barlang balra ház helyen sétálhattunk egy hegyoldalban lényegében.:)

A nézelődés és gyors vásárlás után az egy lakatos akkor mindegy (1 biciklilakatunk van, 1 vastag, meg egy "lopj el" vékony piros) miatt otthon maradtam, és gondoltam tervezetezek, de csak henyéltem. este nagy döfésként ért, mikor mondta, hogy megnézik a barlangrendszert, mert nagyon érdekelt, és elkérte a biciklit, ami viszont kevésbé. Aztán megbeszéltük, hogy a barlangtúrára csatlakoznék, így másnap a programjuk második felén részt vettem. Igazi geek az unokatesója, de értelmes nagyon. Olyasmi, mint Sheldon a Big Bang Theoryban.

A barlang érdekes volt, egy aranyos bácsi mesélt róla, meg a vár és a város történelméről. Tetszett, és már rég óta meg szerettem volna nézni. Az első turnusra ugyan elfogytak a jegyek mire odaértünk, de a másodiknak boldog résztvevői voltunk egy órával később, főleg hogy akkor kezdett zuhogni és legalább fedett helyen voltunk. Utána pk hazajöttek, én meg elmentem vásárolgatni kicsit, még amit megígértem Ildinek (Laci anyukája), meg Lacinak.

Érdekes egy út volt.:) Az első 30km-t biciklivel tettük meg, de mivel az egyik nagyon szarul ment, nem nagyon lehetett tekerni, ezért leraktuk a bicikliket, é beültünk egy kis falusi pubba meginni egy sört, ahol is már kaptuk az smst Jose-tól, az 56 éves couchsurfinges szállásadónktól, hogy hazaért, mehetünk. Nem válaszoltam rögtön, így hívott is, megígértem, hogy szólok ha tudom, mikor érkezünk, eléggé lerobbantunk, de megyünk.

Beültünk másfél sörre a helyi pubba, ahol durván jó habos guinesst adtak, majd a kis feltöltődés után kiálltunk a Tesco elé stoppolni. Szokásos taktikát kicsit megspékelve én stoppoltam, Laci meg adagolta közben a csokit a számba, hogy visszajöjjön a mosolyom.:) A tektika sikeresnek bizonyult, egy 30 körüli srác felvett minket, és elvitt egy körforgalomig, ahonnan könnyebben kistoppolhattunk. 10 perc után egy arab pasi vett fel minket, aki egészen Buxtonig vitt, ott vezetett éttermet. Szerencsénk volt, a visszafuvart is felajánlotta, ha este 10-11 körül megyünk, de ezt a Codnor kis eldugott falucskájában a kocsma mellett hagyott biciklijeink miatt nem engedhettük meg magunknak.

A szállásadónk egy 57 éves férfi volt, aki korábban tanított szociológiát is valahol, de az utóbbi időben valami Bowen terápiát (masszázstechnika) csinál hobbiként nyugdíjas éveiben, kertet gondoz és próbálja megmenteni a földet. Igazi buxtoni, igazi angol ember volt. Tanított pár szót, igyekezett kiegészítgetni, amiket mondtunk, ez jó volt, még ha néha kicsit zavaró is, vegetáriánus volt, és egészen konkrét, néha elrugaszkodott elképzelései voltak a dolgokról.

Mikor megérkeztünk egy kutyasétáltatással kezdtünk a közeli gyönyörű parkban, kis beszélgetéssel ötvözve, majd felajánlotta, hogy főz nekünk is vacsit. Tésztás rákos lazacos dolog volt, nagyon finom. Utána pedig elmentünk egy pubba, ahol egy hegedűs barátja egy billentyűssel adott jazzkoncertet. Egy-két sör mellett élveztük a koncertet és a beszélgetést. Másnap kirándulni mentünk Lacival, egy 12km-es túrára, a Peak District nemzeti parkba. Nagyon élveztem, egészen más táj volt, mint otthon. Nagyon messzire el lehetett látni, mindenhol csak kis dombok voltak, apró rakott kőkerítésekkel, és bárányokkal mindenfele. Érdekes módon néha a túristaút nem csak hogy földeken, de kerteken ment keresztül. Este mi készítettünk Joe-nak vacsit, rakott krumplit amúgy magyarosan, de kolbász helyett jobb híján brokkolival, hogy vega legyen. Tudom gagyi, de ha sikerül átsütni rendesen, finom lett volna :P. A teteje épp jó lett a sajttal, de mivel nem volt benne kolbászzsír a többi lassabban sült zsír nélkül. Na de majd legközelebb. Aznap is koncertre mentünk, poposabb volt, több zenekar játszott egymás után, idősebb örömzenélőktől fiatal kezdőkig. Egészen szórakoztató volt, volt egy srác, aki a pattanásokról, a nagy elsőkről és a menopausáról énekelt, amit az 50 fölötti, utoljára huszonéve találkozott társaság kicsit nehezen viselt. Merthogy Joe összekötve a kellemeset a hasznossal találkozott a bárban a rági barátaival is. Habár nem tudtunk sokat beszélgetni érdekes társaság volt, egészen Tripa szerű összefonódásokkal, nehezen követhető volt, hogy ki kinek a feleségével, és melyiknek melyiktől van gyereke :D.

Másnap indulás előtt elvitt még minket és a kutyáját még sétálni a Golden Vallie-be, szintén a nemzeti park egy másfajta, szép részére. Utána begyűjtöttünk egy kis Buxtoni vizet, amit sokan palackozva ásványvízként isznak, majd egyújabb tea után felkerekedtünk.

Mikor visszaindultunk egészen barátokként váltunk már el, és tervbe vették, hogy jönnek Magyarországra jövőre, így készíthetjük a terveket hova visszük el őket.:)Ja, és amit kihagytam, Joe kutyája. Hát az az állat egy tünemény volt, Cullen, egy bordercollie. 1 nap után kb az ölembe feküdt.:) Nagyon élveztem a társaságát, hiányzott egy kutya a kezem alól.

A visszafelé utunk viszont elég rossz volt, szívással teli. Mivel nem ment Codnorba busz, ahol a bicikliket hagytuk, ezért gondoltuk ismét megpróbálkozunk a stoppolással, ha már az odafele úton és a kirándulásról hazafelé is sikerült egy kellemes fuvart fognunk fél órán belül. Persze most hidegebb, szeles idő volt, és 2 órán át senki nem állt meg nekünk különböző helyeken és feliratokkal sem, viszont sokan elküldtek és megbámultak. Átfagyva visszamentünk a buszmegállóba, és úgy kértük a jegyet, hogy Buxtontól a legközelebbi helyig, ahol át tudunk szállni codnori járatra. Mint utóbb kiderült a sofőrnek lövése nem volt a válaszról, egy talános jegyet adott jó drágán. Persze Matlockból, ahol lerakott a busz nem ment Codnorba busz. Megint stoppoltunk fél órát, majd elbuszoztunk a Codnor melletti városig, ahonnan átsprinteltünk Codnorba, felkaptuk a bicikliket, és enyhén megtöve és fáradtan hazabicikliztünk, teperve, hogy még sötétedés előtt leérjünk az autópályás részről, ahol ismét enyhén halálfélelmem volt a mellettünk 100km/h fölötti sebességgel elsüvítő autóknak köszönhetően. Mission completed, beértünk Nottinghambe, hívtuk Csengét, akinek a lehetséges Jameses koktélozáshoz jól jött volna a bicikli (mert addig buszozott, kifizetve rá a jegyet :O), de végül nem kérte, Lillánál aludt Jamesék (koktélos Bert) helyett. Tulajdonképpen az egész mizéria azért volt, mert Csenge felhívott előtte való nap, hogy visszaérünk-e szombat estig, mert vasárnap neki kéne a bicikli, mert menne Lillával falat mászni, ahova végül nem is mentek. Nekünk pedig jóval egyszerűbb lett volna Nottinghambe buszonzi, és másnap innen Codnorba. És még olcsóbb is lett volna. Nade meglettek a bciklik, mi meg túléltük, úgyhogy happy end és újabb élményekkel zárult a kaland.:)

Londonból busszal terveztünk Nottinghambe menni, de mindenki a vonathoz irányított minket, mint végül kiderült, helyesen. A Megabus egy vonattársasággal van összekapcsolva, és tulajdonképeen senki nem mondta nekünk, hogy az online vásárolt jegy nem buszra, hanem vonatra szól :D Laci ezen még egy fél óráig elröhögött magában, miután felszálltunk a vonatra, és elsuhantunk Nottinghambe. Érdekes, hogy itt a vonaton 5fontért lehet wifihozzáférést venni az utazás idejére, egyébként nem lát semmilyen lehetőséget a rendszer.

2 napot töltöttünk Nottinghamben, sétával, sörözéssel esténként itthon, és a kisszámú érdekes látnivaló megnézésével. Az időnk nagy része mégis veszekedéssel és újabb cs szervezéssel, mindenféle jegyek beszerzésével, és Laci objektívjánek megrendelésével telt. Másnap 11-kor elindultunk a londoni út kiheverése után Buxtonba biciklivel. 2 remek napot tölttünk ott, majd szívások árán vissza Nottinghambe.

Másnap reggel sok órás szenvedés után egy újabb sértődéssel sikerült Lacinak felkelnie, ráadásul én is az alsó szomszédok mélynyomós diszkójára keltem, az ágyam alatt volt a hifijük, így nekem is megalapozottan indult a reggelem. Majd egy huszáros hálózsák a fejre mozdulattal társulva közölte Laci, hogy szakítani akar. Nem lepett meg a dolog különösebben, mert nagyon szenvedtünk, nagyon öltük egymást, és már kb. utáltam magam azért, hogy kihozta belőlem azt a hisztis hárpiát, amiről reméltem, hogy nincs meg bennem. Ezzel viszont tulajdonképpen kiprovokáltam, ő meg sértődéseivel mélyebbre nyomott az egész szarságban. Szóval megbeszéltük a dolgot, azért ríttam egy kicsit, majd elmentünk anyukájának bevásárolni.

Elég furcsa szituáció volt, hogy sokkal tisztelettudóbban viselkedtünk egymással utána, megtartva a tisztes távolt, amit kell, mágis beszélgetve. Persze a boltban végig sürgetett, mert majdnem zárásra értünk oda. Még soha nem volt ilyen fogasról 5-ösével lekapkodós élményem. Elég durva.

Hazafelé ennek megfelelően az olcsón beszerzett ruhákat, legokat és fényképező tartozékokat tárolandó vett egy csomagot, amihez viszont nem volt bőröndje, így egy papírdobozt ragasztgatott össze, hogy egyben maradjon. Egy pár ruhát nekem is hazavitt, így még ha nagyon durván jól is kell pakolnom, ahogy anya szokott, látok némi esélyt, hogy bele fogok férni a kilokba még ajándékokkal és beszerzett ruhákkal együtt is.:)

A vásárlás után beültünk Anglia legöregebb kocsmájába, megittunk pár sört, és beszélgettünk, egész jó hangulatban. Másnap reggel, mikor ment haza természetesen elkéstem miatta, ráadásul még a "munkaidőm" kezdete után álltam neki nyomtatni a jegyeit haza. Fura volt, egy öleléssel köszöntünk el, és utána fel kellett mennem az osztályba, ahol Claire rögtön megkérdezte, valami gondom van-e, de még nem akartam megmondani, végülis ők is alig beszélnek a magánéletükről, meg elég volt magam rendbetétele, nem hiányoztak hozzá tekintetek.

Picit azért üresnek éreztem magam, tudtam hogy valami elmúlt, egy korszak lezárult, mostantól más lesz, és igyekeztem eszerint érezni. Sokat segít, hogy most nem teljes utálattal váltunk el. Valahol azért felszabadultam. Mostanra anyuval sem napi fél órát skypeolok, Laci sem sértődik meg azon, ha nincs mit mesélnem, de tartsuk a zúgó vonalat... Azóta néha beszélünk chaten, és ez így rendben is van részemről. Érdekel mi van vele, szívesen beszélgetek, de hátha ez egy új, jó kezdet lesz mindkettőnknek, külön.:)

Két óra alvás után kerekedtünk fel a lányokkal Londonba, én kicsit zabosan, hogy nincs szállás, csomó szarakodás Lacival, nem voltunk éppen egy hullámhosszon, máskor voltunk a gép előtt előző este, ráadásul stoppolni akart Londonba, ami még kiszámíthatatlanabbá tette az egészet. Megbeszéltük, hogy ha nem ér be, ír sms-t. Egy parkban beszéltünk meg találkozót, de nagyon hideg volt aznap. A lányokkal, (akiknek már csak az az 1 napjuk maradt Londonra) a busz kicsit korábbi érkezése miatt 1,5 órát vártunk rá, amikor is már kicsit felpaprikázva, karikára fagyva hívtam fel, hogy hol van, és mi hova mennénk. Erre kiakadt, hogy jó hagyjam ott, a szokásos Lacis rívós hangon. Átmentünka lányokkal 1 megállóval errébb a science museumba, ahova eleve szerettük volna megbeszélni a találkozót, de Laci mondta, hogy az őt is érdekli. Végül felszedtem annak a megállójában, igyekeztem jó képet vágni, és kiderült, hogy rosszul volt meg neki a számom, eggyel több nullával, így rossz számra küldött korábban sms-t, hogy késik.

Mikor végre egy helyen voltunk 1-2 órát eltöltöttünk a múzeumban, majd szétváltunk, elköszöntem a lányoktól, és mi mentünk Laci új fényképezőjéért. Utána a nap jórészét bolyongással és wifivadászattal töltöttük, hátha reagál valaki a kanapé keresésünkre. Közben megnéztünk 1-1 helyet, buszozgattunk, ha már volt jegyünk, délután pedig megnéztünk egy gyaloghidat. Persze közben valami butaságon megint összevesztnk Lacival. Aztán mikor túllendültünk már igyekeznünk kellett a couchos találkozóra.

Az 1. couchsurfinges éjszaka után vagy 3 órát tölttünk egy repülőmúzeumban, Laci nagy örömére, majd mikor nekiindultunk a napnak a szánkat húzva, hogy megint egy napijegy, mikor csak fél napig használjuk Laci talált egyet a földön, kicsit elázva, de még használhatóan, én pedig a sorban állva tanakodva kaptam egy nőtől, aki már hazaért 5-kor, és nem használta tovább. Személyes varázsom miatt :D cseréltünk, és enyém lett a gagyi, ami nem nyitotta a kaput, de az ellenőrző kapunál álló őrök mindig beengedtek vele, mikor látták a dátumot. Biztos nagyon látszott, hogy túrista vagyok :D. A mázlinkon felbuzdulva délután próbáltunk fogni egy olyan igazi régi double deckert, de mire a kávézás után a megfelelő megállóba értünk, vagy három régi busz jött, és ment el nélkülem azzal, hogy ez volt a nap utolsó járata. Kicsit elszontyolodva szálltam fel Lacival a következő szuperhibridre. Kicsit még nézelődtünk, aztán kimentünk 10-re a másik couch surfinges sráchoz.

A harmadik napon végig esett az eső, így nem nagyon volt már kedvünk mászkálni. Bementünk a British múzeumba, és egy ebédet leszámítva ott töltöttük a napot. Mikor a múzeum bezárt pedig felültünk egy buszra, és vagy egy órát furikáztunk vele kifelé, egyet befelé, majd utunkat vettük a buszállomáshoz.

Jó pár nevezetességet megnéztünk, de sokszor nem tudatosan, csak beléjük botlottunk, elbuszoztunk mellette, vagy hasonló. Így azért lenne még mit megnéznem, ha lehetne.

Összességében sokaknak bejött a jóslata, lehet csak Laci nagy elleneállása miatt, de nekem túl zsúfolt volt London, mindenki félrelökte a másikat, nem voltak türelmesek az emberek és túl sokféle volt a város. Kulturálisan, etnikailag, és létszámában is több volt, mint ami illett volna hozzá. Ráadásul kb. negedkre volt osztva etnikailag, egészen sokfélén elkülöníthető módon.

Laci érkezése után csak mászkáltunk, nézelődtünk a városban és vártuk a csodát, hogy a délután 2 órás kiírásomra válasz érkzzen couch surfingre, hátha valaki az utolsó pillanatban is fel tud ajánlani egy kanapét. Ha nem így lett volna az este 10-es busszal visszamegyünk Nottinghambe, de reméltem, hogy másnap tényleg megnézhetjük Londont. A wifivadászat ugyan nem járt sikerrel, de mivel megadtam az angol számom, jött több sms is.

Az első egy arabtól, aki úgy adott volna szállást, hogy én alhatok nála, de Laci menjen valami pár sarokra lévő hostelbe, mert a vallása tilja, hogy külön neműek házasság nélkül egy szobában aludjanak. Ezt megértettük, de zavarosnak bizonyult a dolog, mert akkor Laci meg nem alhatna a férfi szobájában, aki férfi? Én meg a tevezett külön szobában? Szóval ezt skippeltük.

A 2. egy "ha nincs jobb, hozzá mehetünk" sms volt, amit lemondtunk, mikor jött az ajánlat az arabtól, hogy alhatunk nála. Mikor megtudtuk az arab remek terveit, így visszakunyiztuk magunkat hozzá, és végül nála aludtunk a "beszélhetek a barátoddal?" Lacival való telefonos egyeztetésük után.

A többi sms-t csak napokkal később kaptam meg, mert lemerült a telefonom. Mikor még próbáltuk volna a hasznos infot átmenteni Laci telefonjára az utolsó 2 számjegy előtt egyszercsak kikapcsolt a telefonom :S.

Michaelnek hívták a srácot, akinél végül aludtunk. Egészen sok kiderült róla az egy nap alatt. Dél-Afrikában nőtt föl, ahol van egy nagy földje (gyönyörű képeket mutatott róla, olyan utazási irodás katalógusba valót:). Mikor találkoztunk a földalatti állomásnál este mondta, hogy még dolgozik, de akár haza is vihet minket, ahogy nekünk jobb. Ezt úgy értelmeztük még dolga van, így elmentünk kajálni, sétáltunk még egy kicsit az esti, kivilágított Londonban.:) Aztán 11-kor találkoztunk Mike-kal, aki hazavitt minket, megmutatta a kicsit kupis nagyszobánkhoz hasonlítható helyiséget, ahol a kanapéja van, és leültünk az általunk vitt Guinessel beszélgetni. Egészen érdekesen rasszista volt. Sokat mesélt Londonról, az ott lakókról, a különböző nemzetiségű kelet-európai barátnőiről és a világszemléletéről. Egészen érdekes volt. Aztán egyszercsak felállt a sör végeztével, hogy megy vissza dolgozni, odaadta a lakáskulcsot és csak reggel ért haza. Mi olyan 11-re tudtuk magunkat összeszedni, mikor is az egész éjjeles melója után elvitt minket egy kifőzdébe reggelizni, ahol Laci kipróbálhatta az angol reggelit, én meg egy Shepherds pie-t kértem, amiről azt gondoltam, olyan ínycsiklandó pite lesz, amibe hús van sötve. Ehelyett egy bolognai szerű cucc volt uaúgy baked beanssel (paradicsomos bab, ami itt nemzeti étek és konzervként árulják), meg sültkrumplival. A bőséges reggeli után, amit persze a nagy kulcsos bizalom és a kanapé után miálltunk, elvitt minket még a repülőmúzeumba, ami pár saroknyira volt tőle, majd elköszöntünk. Nagyon laza volt, nyitott, kedves, jó fej, szóval egészen jó első surfös tapasztalat volt.

Kicsit olyan a couch surfing mint a stoppolás, hogy annyi belsős érdekes infot lehet így megtudni a városokról, helyekről, és olyan jókat lehet beszélgetni vadidegen emberekkel, hogy csak na.:) Élveztem, teljesen feldobódtam tőle a következő napra.

Persze mivel előtte este nem vettünk jegyet az aznapi buszra megint felmentek a jegyárak, a duplájára nőttek, kistoppolni Londonból macerás lett volna, így ismét wifit keresve indultunk neki a napnak. Miketól írtunk egy srácnak, aki a last minute requestünkre reagált előző napra, hogy esetleg aznap is mehetnénk-e hozzá, és az igenlő válasz után nyugodt szívvel mentünk ki hozzá este a leírt címre. Libanoni volt, többekkel lakott együtt, de láthatóan nem ismerték egymást, a lakótársai pedig egyáltalán nem látszottak még csak meglepettnek sem másnap reggel, hogy idegenek reggeliznek az asztaluknál. Mert még reggelit is kaptunk, rántottát, tükörtojást, meg valami fűszeres kenyeret, hogy jól induljon a nap.:) Habár Laci szkeptikus volt a srácot illetően, mikor meglátta, vittünk neki is sört, és egészen próbált felengedni, beszélgetni, barátkozni. Ő is számítógépes szakember volt, msnen magyar tinikkel chatelt, ami kicsit fura volt, nem régen kezdte a couch surfinget és egy Guinesstől egészen pityókás lett. Egy dupla matracon aludtunk, és habár nagyon szívályes volt a reggelivel éreztük mikor kezdünk zavarni, így összeszedtük magunkat és ismét útnak indultunk, immáron egy buszjegy visszaigazolókódjával a zsebünkben aznap éjszakára, ezzel megnyújtva londoni tartózkodásunkat.