Na most kezdtem el kicsit szenvedni. 2 hónap után még mindig egy időzített bombának érzem magam a csoportban. Már egész sok dolgot megcsinálok, nagyjából beépültem, de még mindig vannak ballépéseim. Tízórai után mivel senki más nem volt ott, Asamot kértem meg, hogy segítsen kivinni a tízórais cuccokat, aki ha megy általában haza akar menni. Most is így lett, visszafelé, ráadásul ott voltak valami külsős szociális munkások is, akik a fontos papírokat írják a gyerekekről. Visszafelé egyszercsak ledobta a tálcát és elrohant a WC-be, mint egy zerge. Kértem, hogy menjen az osztályba, nem tette. Hozzáértem a karjához, felszisszent, hogy fáj neki, majd profilt váltottt, és elkezdett színészkedni, hogy fáj a hasa, WC-re kell mennie, és neki tényleg fáj. Itt kicsit kezdtem kikészülni, hogy milyen hülye voltam, és most hogy imádkozom ki... aztán jött egy asszisztens, és mikor meghallotta a hangját visszaindult. Sose engedik ki pisilni, nehogy elszökjön. Ezután elgondolkodtam, hogy lehet, hogy én túl naív vagyokehhez amunkához. Főleg a többiek "nem hiszem el, hogy még mindig" tekintete volt elombozó.
Aztán a következő csapás, beolvadt a fólia a laminálóba. Nem én voltam az első, aki így járt, de csak csavarhúzóval és hosszas szarakodással lehetett kiszedni.
És ami feltette a pontot az i-re, hogy habár szuperül ment a tesióra, a végén ki akartak menni a kulcsos ajtón az edzók, akik tartották, de nem értettem mit mondanak, visszaküldtem Siant. Itt már nem is annyira próbálkoztam, egy sarokkal később realizáltam, vajon mit akartak. Áh.
Tegnap este azon gondolkoztam, hogy úgy jöttem ki, hogy ez lesz a nagy újrakezdésem, de az még bőven otthon vár rám. Az egy hónapra nem érdemes gondolatát Csengének elég mélyen sikerült bennem elültetnie, habár nem akarok vegetálni sem itt. Viszont már nem erőlködök, és nem keresem annyira az új kontaktusokat, habár nagyon jól esik beszélgetni, ha szembe jön valaki. Ez sokkal jobb lett, egyre több emeberhez van mit szólnom:). Talán a kicsiknél való újrakezdés hoz megint valami újat, ami feldob.
Ma elég rossz hangulatban indultam haza, gondolkodtam, hogy sok felgyülemlett energia, most kéne szaltózni, vagy valamit, aztán csak arra gondoltam, valami olyat kéne csinálnom, amiben jó vagyok, vagy amit szeretek. ÉS itt jött a felismerés, hogy ez jelenleg a legnagyobb bajom, hogy amit legjobban szeretek csinálni, beszélgetni, lelkizni emberekkel, azt itt nem annyira tudom megtenni, mert habár vannak jófej emberek, de nehezen értem és tudom elmondani nekik amit gondolok. Kicsit mint egy akadályozottság. Ott a sok gondolat, és még ha nem is rossz az angolom, mégsem anyanyelvi szintű...
