A kalandos kimerítő este után még beszélgettem egy csomót a magyar sráccal, igyekeztem átadni neki a tudásomat mind a munkakeresést, mind a nottingham-ieket, sőt az angolokat illetően, a helyeket és élményeket, a ház rejtelmeit külön részletezve. Mivel az adrenalin szintem az egekben volt, még facebookozni is leültem, majd egy idő után ágyba parancsoltam magam összekuporodva kabátban, remélve, hogy senki nem barmolja szét a cuccaimat azok után, hogy mondtam James apukájának, hogy Patryk ezúttal az angol srác biciklijét vitte el kérdezés nélkül, tulképp ellopta. Emiatt kicsit szégyelltem magam, de nagyon mérges voltam, és ha már nincs jó kiállásom kellett valami nyomaték, ami gondolom Jameshez már nem jutott el, Pjotr viszont hallotta, akitől azzal búcsúztam remélve, hogy nem futunk többet össze este a konyhában, hogy sajnálom, hogy így lett vége, és enyhén könnybelábadt szemmel azt mondta ő is. Gondolom be volt szarva, hogy most mi lesz. Így sikerült eljátszanom a bizalmat a főbérlőnél is, és lejáratni magam továbbra is üres zsebbel.
Reggel mivel meg akartam mutatni a magyar srácnak a lejárt kajás szuperolcsó diszkontot, ezért addig segítettek húzni a bőröndömet, majd mivel aznap zárva volt a belvárosig. Utána egyedül ügyeskedtem keresztül a városon a 30kg-s bőrönddel, a táskámmal és egy zacskóval, amit még integrálni kellett volna valamelyik csomagomba. A lépcsősoron elég nyomin sikerült előadnom a szőkét, páran szánakozóan elmentek mellettem, majd a lépcső alján cigiző két srác közül az egyik megkérdezte egy félmosoly kíséretében, hogy segítsen-e. Odajött, és mondta magyarul, hogy hát nem épp könnyű... majd a lépcső alján válaszoltam, hogy köszönöm, magyarul. Ezután vagy másfél percig szedegették az állukat. Majd mivel rájöttem, hogy még ráérek megkérdeztem szerintük beleférek-e a 32kgba (28 volt a reptéri mérleg szerint), és kiderült, hogy ők is azzal a busszal mennek fel várost nézni, 2 hónapja voltak kint valami gyárban. A buszon előkaptam a kis húst nem látott virslimet a főtt kukoricával, amihez nem volt kanalam... elég proli volt, de éhes voltam és kizsigerelt, így elkezdtem a tetővel enni. Olvasgattam, aludtam, de a busz 1 óra helyett fél6ra ért be Londonba, így nem kellett csomagmegőrzőn gondolkodnom és azon, mit nézzek meg, sprintelhettem a másik buszhoz. Persze azért jó magyar virtus szerint még megpróbáltam visszakérni a pénzt, mert azért több, mint kétszer annyi idő alatt ért fel a busz, de csak egy visszaküldendő papírt kaptam, a másik buszmegállót meg nem találtam. Kérdezgettem embereket, nem tudják-e, de senki nem helyi volt, 5 percem volt a reptéri busz indulásáig, és buszmegálló sehol. Egy lengyel srác meg elkezdett velem szórakozni, azt hittem megverem, éppen pont nagyon elegem volt a lengyelekből aznap. Aztán egy pasi végül megmutatta, odaloholtam, kérdeztem a sofőrt jóra szállok-e, behajítottam a cuccom, felszálltam, csukta az ajtót, és mentünk. Ez is eléggé ki volt számolva, ráadásul a reptéren valahogy keresztül mentem majdnem a check-inig poggyászleadás nélkül, és senki sem szólt. Aztán megint rohantam, izgultam, de végül meglett, felszálltam, lerogytam, és elkezdtem lefejteni magamról a flesleges ruharétegeket, mert a bőröndbe még fért volna 4 kiló, amit azóta is bánok, hogy nem tömtem meg, habár fizikailag már nagyon szűkösen fért volna csak. Meg szerintem a kéziben így is több volt, de trükkösen mutattam, így le se mérték, be se próbálták sehova.
Hazafelé úton végig egy nyíregyházi 50 körüli kőművessel beszélgettem. Jó volt magyarul beszélgetni, hazajönni is, még ha nagy rohanásba csöppentem is. Mikor kijöttem anyuék már ott vártak. A csomagkiadónál viszont korábban elég nehezen viseltem vmi táncos nyertes magyar tinilánykákat, iszonyat fáradt voltam, ők meg csak vinnyogtak. De túljutottam, közel otthonhoz, kaptam inni-enni gyorssegélyként, majd Péter hazavitt. Csak gyorsan összefoglaltam nekik az utolsó napokat, amiből anya is kimaradt, majd mentem aludni. Másnap bementünk Mamához, aludtam kicsit, szervezkedtem a felvételis könyvekkel kis sikerrel, és elkezdtem olvasni. Természetesen nem végeztem az olvasással, ahogy a többiek sem. Ez a gyorsolvasás még egy sokk volt az agyamnak a lelki és testi megterhelés után az átállás közepedte, mégis nekem lett a legjobb a csoportból a felvételi pontszámom. Következő hét elején szakdolgozat védésem volt, amihez még előtte való nap kaptam meg a bírálatot, de rendesek voltak, 5-ös lett, és valószínűleg nemzetközi publikáció lesz a dolgozatomból. Feltéve ha sikerül végre egyeztetni a tanárnővel.
Ezután jöhetett egy kis szusszanás, majd az agyatlan tanulás az államvizsgára, amitől fostam, mint állat, szarrá tanultam magam, (szerintem még semmire se tanultam ennyit, mert féltem a tanszékvezető haragjától) és az aznapi feletek közül még ki is emelték, hogy az enyém lett az egyik legjobb. Nagy elismerés, nagy megkönnyebbülés, és teljes vákuum az agyamban mintegy 2 hónapig.
Ezután jött a negyedévesek búcsúztatója, ahol pedig kaptam egy kis ajándékcsomagot a seniorságért, amin őszintén meglepődtem, de azért valahol szintén nagyon jól esett, szóval jöttek az elismerések is azért jócskán így suli végére, de úgy érzem ráfért egy kis táp az önbizalmamra, most már egészen gyakran tudok úgy viselkedni, mint bárki más.
Így zárult tehát 3,5 hónapos nottingham-i kalandom. Visszatekintve nagyon vegyes volt, örülök, hogy kimentem, megérte, kicsit talán meg is erősített a rengeteg szakmai tapasztalat megszerzése mellett, habár szociálisan szerintem még soha nem voltam annyira inaktív, mint ezekben a hónapokban.
Kapcsolattartási szempontból Kirsty már az első levélre nem írt vissza, Kat írt nekem, de mikor meghívtam őket 2.-ik levélben nem válaszolt, viszont a gyakvezem Claire nagy lelkesen ír nekem olykor egy-egy hosszabb levelet, csak vele meg a kor és élethelyzetbeli különbség miatt (53) annyira nem tudok mit kezdeni, még ha örülök is neki, és tényleg nagyon kedvelem.
